Trouble, Melvins, Shotgun Messiah és King’s X. A meg nem értett zenekarok, vagy legalábbis közülük néhány olyan, amelyek úgy gyakoroltak felbecsülhetetlen hatást más bandákra, hogy a babérokat helyettük az utóbbiak aratták le. A felsorolás persze csak példálózó jellegű, tetszés szerint kiegészíthető. A mi szempontunkból most egyébként is az első mondat utolsó szereplőjén, az 1979-es alapítású trión van a lényeg, akiknek a pályája a másik három versenyzőhöz hasonló ívet írt le, voltaképpen íve sem igen volt.
Kezdve azzal, hogy a start után csaknem egy évtizedig „ültek” a bemutatkozó anyagon, folytatva a szerencsétlen lemezszerződésekkel, amelyek eredményeként a grunge korszak csúcsán olyan kiváló albumokkal sem sikerült labdába rúgniuk, mint a zenekarról elnevezett 1992-es korong vagy a két évvel későbbi Dogman, amelyet a rajongóik többsége a trió fő műveként tart számon. Maradjunk annyiban, hogy az első öt lemezük bármelyike (nálam amúgy az összes korongjuk) a mai napig megállja a helyét; ha kedveled a szimpla rockzenét, igazán egyikükkel sem tévedhetsz. A „szimpla” jelző helyett írhatnám a grunge-ot is, mivel a Pearl Jam basszer, Jeff Ament szerint a King’s X volt az első grunge banda. Ő pedig csak képben van grunge-ügyben…
Én akkor mentem utána a triónak, amikor Dave Ellefson és Dimebag egy-egy, a ’90-es évek közepén adott interjúban egymástól függetlenül aktuális kedvenceikként hivatkoztak a bandára, akik azt az évtizedet szép csendben végig is muzsikálták. 2003-tól azonban egyre ritkábban jelentkeztek friss dalokkal, 2008-tól pedig egészségügyi problémákkal is terhelve, látszólag a különféle baráti együttműködések, supergroupok, projektek, miegyebek miatt jegelték a zenekart. A Three Sides of One végül szeptember elején futott be, és a mai napig alig olvastam róla bármit is. Ahol belefutottam néhány sorba, ott is általában az volt a konklúzió, hogy öreges, mi több, megfáradt anyagról van szó. Az előbbi jelzővel nehéz is lenne vitába szállni, ha képzeletben, mondjuk, az új The Dead Daisies korongot a Three Sides of One mellé teszem. Az 1950-es évjáratú Doug Pinnick, az itteni basszusgitáros/énekes ugyan csak egy évvel idősebb az azonos pozícióban a The Dead Daisies frontján álló Glenn Hughes-nál, a két idei lemez azonban ég és föld, noha mindkettőt leginkább klasszikus hard rockként lehetne matricázni.
A King’s X-nél mindig is jelenlévő Beatles-hatás talán most a leghangsúlyosabb. Ty Tabor gitárjai már ritkán dörrennek meg, de ha mégis, akkor ugyanazt az erőt érzem a riffjeiben, mint például a már emlegetett Dogman-időszakban. A nyitó Let It Rain kapásból egy húzósabb nóta, a Vanessa Freebairn-Smith csellójátékával feldobott Flood Pt. 1 második fele viszont érezthetően lazít a gyeplőn. A Nothing But the Truth pedig már egy valóban visszafogott téma, ahol beköszönnek a ’60-as évek muzsikái, és az ének révén némi gospel is, majd váratlanul kapunk egy kifejtős, blues-ban gyökerező gitárszólót. És ez csak az első három dal.
A dinamika egyébként folyamatosan változik, nemcsak a lemezen, hanem alkalmanként az egyes szerzeményeken belül is. A régi cimbora, a Galactic Cowboys-os Wally Farkas most négy dalban vokálozik: ezek közül a rövid, mai önmagukhoz képest húzós és kellően direkt Give It Up-ot és a melankolikus All God’s Childrent feltétlenül ki kell emelnem. A Take the Time egy az egyben Beatles, míg a Festival akár a Give It Up alteregója is lehetne, ahogy a Swipe Up is klasszikus King’s X. A Holidays vokáljai újfent a liverpooli négyes dolgait idézik, de a zenei oldal határozottan hard rock. A két záró téma végül újra leülteti a lemezt, hogy a korong az Every Everywhere-rel a legváratlanabb helyen érjen véget.
Az ember így, október vége felé már hajlamos az évösszegző lemezlistája összeállításán merengeni; bármikor hallgatom a lemezt, érzem is, hogy a Three Sides of One-nak mindenféle kommentár nélkül ott lenne a helye a legjobb tíz között. Ha a CD a végső elszámolásnál is a lejátszó közelébe kerül, nem is fog lemaradni róla. „And all God’s children kept believing, All God’s children believed anyway” – egyszerűnek tűnik, de talán érdemes átgondolni!
Nameless
Leave a Reply