Határtalanul

Egy-egy zenekar vagy lemez kapcsán időnként elgondolkodom, vajon van-e helyük ezeken az oldalakon. Heavy metal magazin vagyunk, aktív (kommentelő) olvasóink többsége pedig ezen belül is a durvább irányzatok kedvelője, ám rendre kiderül, hogy a lágyabb húrokat pengető, dallamosabb zenét játszó csapatoknak is megvan a maguk lelkes rajongótábora, sőt ezek a halmazok részben fedik is egymást. Hirtelen Buga B kollégám jut eszembe, aki ugyanúgy kedveli a Dynazty, mint a Sepultura vagy a Kreator muzsikáját.

Másrészt maga a műfaj sem ismer korlátokat: sokszor észrevétlenül olvaszt magába más irányzatokat, vagy szemtelenül átmerészkedik idegen területekre. Rap, reggae, pop, alternatív zene, jazz, latin ritmusok, szimfonikus megszólalás – mindenre hallottunk már példát az elmúlt 30 évben.

Uriah Heep

Ehhez képest egy old school hard rock zenekar, konkrétan a Uriah Heep abszolút nem számít „pályaelhagyónak”, éppen ellenkezőleg: ő kövezte ki az utat a következő generáció, a heavy metal ifjú titánjai előtt. A H.I.M. Ville Valója pedig nem az egyetlen, kissé feminin frontember a színtéren, csapatának első albuma azonban, amiről már régóta tervezem, hogy írok, de mindig visszafogtam magam, mondván, ez nem való ide, úgy dörren meg, mint egy megifjodott Black Sabbath anyaga. Pont ez a kettősség – a súlyos, horzsoló gitárhang és a sérülékeny személyiséget rejtő ének – teszi izgalmas produkcióvá a korai H.I.M. muzsikáját. Számos hasonló zene van még a tarsolyomban, amely műfaját tekintve folk vagy éppen pszichedelikus rockzene, ám szellemiségét és időnként megszólalását tekintve nagyon is metal. Lehet, hogy előbb-utóbb ezekről is szót ejtek majd.

H.I.M.

Már csak azért is, mert kedvenc műfajunk időnként meglepő irányt vett: ma már olyan előadókat is simán meghallgatunk, és a keblünkre ölelünk, amelyek igencsak eltávolodtak a fémzene origójától. Gondolok itt például a diszkómetal jeles képviselőire, a Beast in Black-re, a Myrkur által játszott, álmodozóan lágy muzsikára, vagy a manapság szintén divatos proto rock, pszichedelikus rock vonalra, amelynek képviselői és rajongói mindenekelőtt a stoner közösséggel elegyednek, és tulajdonképpen visszatértek a forráshoz, a ’60-as, ’70-es évek fordulójára. De ugyanígy az utazós, elszállós zenék többsége sem feltétlenül a riffekről, a lüktető ritmusról, az érces énekhangról szól, mégis ugyanúgy befogadjuk a színtérre, és szerethetjük ezeket, mint egy death/thrash vagy egy pagan/folk/black csapatot.

A magam részéről nem tudom, hol kell meghúznunk a határvonalat, mondván, „ez még rock/metal, ez viszont már nem az”. Itt, a szerkesztőségben, azt gondolom, elég nyitottak vagyunk, és nem csak keményvonalas zenéket hallgatunk, így eshetett szó már eddig a Dead Can Dance-ről, a Vágtázó Halottkémekről, a Muse-ról, és – ha máshogy nem, egy új könyv apropóján – a The Cure-ról és a Pink Floydról is. Nálatok hol a határ: mi az, amit még meghallgattok a durvább zenék mellett, illetve amilyen muzsikákról még szívesen olvastok?

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

2 Comments

  1. Szvsz annak, hogy ki miket hallgat szívesen és hogy mi fér bele egy Heavy Metal Magazin profiljába, nincs sok köze egymáshoz. A felsoroltak közül pl. Dead Can Dance-t és VHK-t rendszeresen hallgatok, a Muse-nak meg még a gondolatától is kiráz a hideg. Hatalmas kedvencem Anna Ternheim, de nem várom el, hogy egy keményebb zenei portálon írjanak róla. A sok modern, metalcore, deathcore stb. zenekar meg nyilván belefér az itteni profilba, bár én széles ívben elkerülöm ezeket. Myrkur nem minden száma álmodozóan lágy amúgy :).

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*