Már nem emlékszem, hogy Vectomi annak idején a teljes albumot megmutatta-e nekem, vagy csak a Police-feldolgozás Message in the Bottle-t vettem fel magamnak; éppen ezért döntöttem úgy, hogy újra végighallgatom az albumot, hátha ismerős lesz róla egy-két másik nóta is.
A kaliforniai Venice-ből származó csapat crossover thrash-t játszik, így kézenfekvő lenne a szintén odavalósi Suicidal Tendencies-zel való párhuzam, ám nekem sokkal inkább a Mucky Pup jutott róluk eszembe. Zeneileg olyan kultikus bandákkal tartoznak egy ligába, mint a D.R.I., a Cryptic Slaughter, a Cro-Mags vagy a Wehrmacht, ám ki az közülünk, aki a ’80-as évek végén Excellel kelt és feküdt – ahelyett, hogy az említett klasszikusokat hallgatta volna? 🙂
A színtéren nem ők fújták a passzátszelet, talán éppen ezért nem is adatott nekik túl sok idő a reflektorfényben: három nagylemezük 1987-1995 között látott napvilágot, a The Joke’s on You ezek közül a második, s bár kritikusaik rendszerint a debütöt tartják a legjobbnak, mégis ehhez a koronghoz fűződik a legtöbb – szám szerint két – érdekesség. 🙂
A zenekart 1983-ban még Chaotic Noise néven alapította Dan Clements énekes és Adam Siegel gitáros. Akkoriban tisztán punkot játszottak, ám mivel jó ideig nem sikerült állandó basszusgitárost találniuk, úgy döntöttek, hogy nevet váltanak és bekeményítenek. 1985-ben lett belőlük Excel; egyik roadjukat, Shaun Ross-t megtanították basszusozni, a dobos Greg Saenz csatlakozásával pedig ki is alakult a banda első stabil felállása, amely aztán az első két albumot is rögzítette.
A The Joke’s On You-ból elsősorban nem düh és frusztráció sugárzik – talán mert Clements hangja nem elég agresszív ehhez a muzsikához. A srácok ugyanúgy poénra veszik a zenét, mint a már említett Mucky Pup. Számomra leginkább az időnkénti megtorpanások, „bakugrások”, majd az ismételt nekiiramodások tűnnek viccesnek. Bármennyire is komoly témákról énekelnek, a muzsikát hallva nem igazán tudom őket komolyan venni. Pedig a dalszövegek különböző fiatalkori élethelyzeteket mutatnak be, a „főhős” kitaszítottságára, kívülállóságára világítanak rá, egyfajta életérzést fogalmaznak meg.
A nóták viszont – sajnos – nem elég izgalmasak, szórakoztatóak. Szó se róla, hallgathatóak, de számomra inkább egyfajta háttérzene ez. A mezőnyből rendszerint ennél jobb muzsikákhoz van szerencsém, az Excel munkássága nem igazán hoz lázba. A két érdekesség egyike a már említett Police-feldolgozás. Ez volt az első alkalom, hogy a Message in the Bottle-t bekeményítve-felpörgetve hallottam. Később ugye a Machine Head is megcsinálta a maga verzióját, és az sem lett rosszabb ennél.
A másik a Tapping into the Emotional Void című szerzemény, amely 1991-ben irányította a figyelmet a bandára, amikor megjelent a Metallica fekete albuma. A két évvel korábbi Excel nóta ugyanis egy az egyben úgy kezdődik, mint Hetfield-ék máig legnagyobb slágere, az Enter Sandman. Akinek a Venice-i srácok megmutatták a dalt, azt mondta, elsőre azt hitte, a Sandman demóváltozatát hallja. Nem véletlenül játszottak akkoriban a pereskedés gondolatával Clementsék, ám végül lemondtak arról, hogy jogi útra tereljék az ügyet. „Egy ilyen bírósági hercehurca minden energiádat felemészti – nyilatkozta akkoriban Jane Hoffman, a csapat menedzsere. – Minden nap foglalkozol vele: ahelyett, hogy a pozitívumokra koncentrálnál, a negatívumok kötik le a figyelmedet, miközben éveken át semmi sem történik.”
A zenekar abban reménykedett, hogy a szám körüli felhajtás jó hátszelet biztosít majd következő albumuknak, amelyet állítólag rögzítettek is már. A Seeking Refuge azonban csak 1995-ben jelent meg, és a korabeli értékelések szerint gyengébbre sikerült, mint elődei. Ráadásul addigra Siegel és Saenz is távozott az együttes kötelékéből; Dan Clements és Shaun Ross még évekig életben tartotta a bandát, ám az egyik felállás instabilabb volt, mint a másik, így 1998-ban ők is bedobták a törülközőt.
A lemez többi daláról szólva, bármennyire is szeretem a dallamos, lendületes punkot és a Suicidal Tendencies féle crossover thrasht, gyakran éreztem azt, hogy ennek a zenének se íze, se bűze; sajnos nem elég karakteres és nem elég bátor. Mintha az anyag tényleg megmaradt volna egyfajta lárva (demó) állapotban. A korábban nevesített szerzemények mellé négy-öt meghallgatás után a I Never Denied-ot és talán még az anyag CD-változatára pluszban felkerült Blaze Some Hate-et tudnám kiemelni.
S hogy mi történt a „második felvonásban”? Mert hogy van folytatás… 2006-ban a frontember csatlakozott az egykori Suicidal Tendencies-tagok – a gitáros Grant Estes, a dobos Amery Smith és a bőgős Louiche Mayorga – által gründolt bandához, az AgainST-hez. 2012 elején az Excel bejelentette újjáalakulását, és egy esztendővel később, 15 év kihagyást követően ismét színpadra állt a csapat. Már akkor jelezték, hogy készül az új anyag, aminek azonban máig se híre, se hamva. A klasszikus felállásból Dan Clements és Shaun Ross ma is tagja a zenekarnak, amely papíron jelenleg is aktív, ám új dalokat utoljára a múlt században hallhattunk tőlük, és az élő fellépéseket sem viszik túlzásba: az elmúlt tíz évben összesen 27 koncertet adtak, abból idén mindössze kettőt…
Az Excel fénykorában is a crossover thrash színtér második-harmadik vonalába tartozott. Ha ilyen muzsikát akarok hallgatni, nem az ő lemezüket veszem elő, mindenesetre érdekes időutazás volt ennyi év elteltével újra találkozni velük.
Na ezt soha nem gondoltam volna, hogy egy magyar oldalon olvasok majd Excel albumkritikát…köszi…egyik kedvencem a mai napig