Van itt olyan, aki szereti a Sanctuary és a Nevermore muzsikáját, viszont elkerülte a figyelmét a szlovén Eruption eddigi munkássága? Na, elsősorban nekik szól ez az írás. 🙂 A ljubljanai alakulat 2004 óta aktív, a mostani a negyedik nagylemezük. Mára az énekes, Klemen Kalin maradt az egyetlen őstag, legrégebbi harcostárs a dobos Ivan „Tegla” Cepanec, aki 2011 állja a sarat, és a négyből három albumon szerepelt. A gitáros Gregor Kamenšek és a bőgős hölgy, Nika Krmelj az utolsó két anyagon penget, a legfrissebb igazolás pedig a tavaly érkezett Gregor Lavtar, aki a másik hathúros hangszer megszólaltatásárért felel.
A Metal Archives szimpla thrash csapatként említi őket, ennyire azonban nem tiszta a képlet. Zenéjüket hallva legtöbbeknek a Sanctuary neve ugrik be, de tény, hogy velük kapcsolatban gyakran említik párhuzamként a Forbiddent, az Artilleryt és a Heathent is, a Praise the Serpent Queen című nóta kezdeti (és levezető) lírája pedig a Mike Howe-korszakos Metal Church szellemét idézi meg. Maradjunk annyiban, hogy erőteljes power/thrash muzsikát hallunk, amiről nekem elsőre a Nevermore jutott eszembe, bár tény, hogy a szlovének dalai jóval fogyaszthatóbbak, kevésbé kitekertek, nem annyira komplexek, mint a nagy példakép alkotásai. Akkor már tényleg inkább a Sanctuary… Kalinnak nem is annyira a hangszíne, mint inkább az énekstílusa hasonlít, dallamívei, hajlításai idézik a zseniális, 2017-ben elhunyt Warrel Dane produkcióját. Hasonló mondható el a gitárjátékról is, amely nem feltétlenül a Jeff Loomis- vagy Lenny Rutledge-féle iskolát követi, mégis ugyanolyan karakteres, helyenként pedig kifejezetten bravúros (By Ignorance Obsucred).
A dalokat sűrűn átszövik a melódiák, ugyanakkor mégsem annyira „slágeres” az anyag, mint a Sanctuary Into the Mirror Black-je. Ilyen szempontból talán a Praise the Serpent Queen a legerősebb nóta, de az olyan tételeket is élvezet hallgatni, mint a nyitó The Awakening, a Beyond the Black, a Coffin-Bred vagy a címadó.
A Tellurian Rupture koncept album, amelynek dalai egy nem is olyan távoli, apokaliptikus jövőt festenek le, amelyben bolygónk kérge megreped, ősi idők titánjai kelnek életre és bújnak elő, hogy tanúi legyenek a pusztításnak, eggyé váljanak a káosszal, majd pedig üdvözöljék az újjászületést.
Az Eruption idei alkotása nálam jó ideig elhalványult a többi új jövevény, a még dallamosabb anyagok mellett, mostanra viszont megragadt aktuális, 30-40 albumot tartalmazó lejátszási listámon (és nem csak azért, mert írok róla). Abszolút ráéreztem, és kifejezetten élvezetes, zseniális, számos apró élményszilánkot rejtő produkciónak tartom. Bárcsak ilyen lenne a Sanctuary következő LP-je (vagy az Into the Mirror Black-et leszámítva bármelyik másik anyaga)! Ütős Warrel Dane-pótlék – úgy, hogy nem majmolja az eredetit. Nálam az idei élmezőnyben a helye.
Szerintem egy nagy adag Communic is van ebben a zenében, persze ők is a Sanctuary/Nevermore mezsgyén haladnak leginkább.
Jó album lett!