Dimmu Borgir: Puritanical Euphoric Misanthropia (remix, 2022)

Az új Lorna Shore hallgatása közben az ugrott be elsőre, hogy annak idején a Dimmu is hasonlóan innovatív módon, a black metal műfaj kereteit tágító ötlettől vezérelve kezdett bevonni egyre több szimfonikus elemet a zenéjébe, létrehozva ezzel a metal egy új alműfaját, amivel e szélsőséges irányzatot a nagyobb tömegek számára is elfogadhatóvá tudták tenni. Kíváncsi vagyok, hogy Lornáéknak sikerül-e majd ugyanez a metalcore berkein belül…

Ahhoz, hogy a Dimmu Borgirt mára a szimfonikus black egyik legnagyobb bandájaként tisztelhessük, nagyban hozzájárult ez az eredetileg 2001. március 20-án megjelent LP is. E cikk apropóját legfőképp az a rajongók előtt már pár hónapja valószínűleg ismert hír adja, hogy az anyag új borítóval, újrakevert és maszterelt digi-pack formátumban október 28-án ismét kiadásra kerül. Mivel a norvégok legutóbbi, Eonian című lemeze 2018-ban látott napvilágot, a banda, illetve a kiadó a köztudatban maradáshoz most is a már jól bevált “újrakiadós” módszert vette elő, ami szerintem ebben az esetben nem kevés pénzről is szól.

Az ilyen újrakiadásokkal általában az a bajom, mint ez esetben is, hogy nem túl lényeges és feltűnő a minőségi különbség az eredeti anyaghoz képest, dacára a hangzatos, újrakeverés-kavarásos, mixeléses-maxolásos reklámszövegnek, amitől mi, “mezei” rajongók és gyűjtők sokszor csodákat várunk. Pedig lényegében csak új csomagolásban adják el nekünk ugyanazt a régi terméket! 🙂 Nekem ez úgy jön le, mintha a már 20 éve elvégzett kitűnő munka után a zenészek most újra kérnének némi pénzt és egy kis elismerést ugyanezért, ellensúlyozva jelenlegi ötlettelenségüket és alkotói válságukat. Mivel ez az album a maga műfajában már a 2001-es verziójában is a korát meghaladó minőségben szólt, így számomra még inkább veszít a jelentőségéből a mostani cucc. Nem mondom, hogy nem hallhatók a hangzáson a változtatások, de szerintem semmi pluszt nem tudtak hozzátenni a már eleve majdhogynem tökéletes alapanyaghoz.

Ez a korong számomra a csapat három legjelentősebb és ezáltal legkiemelkedőbb produkciója között van. Ezt alátámasztandó, a közeljövőben valószínűleg egy szubjektív Dimmu Borgir-albumrangsort is összedobok majd! 🙂

Mint azt már korábbi cikkekben is leírtam, a norvégok zenéjével viszonylag későn, a 2007-es In Sorte Diaboli lemez révén kerültem kapcsolatba, és ezután hallgattam meg visszamenőleg a korábbi anyagaikat, köztük ezt a remekművet is. Röviden, a Puritania (ahogy a rajongók körében ezt az albumot nevezik) sorban az ötödik az LP-k és negyedik az akkoriban a banda védjegyeként emlegetett, három szóból álló lemezcímes anyagaik között. A csapat felállása is ekkor volt talán a legerősebb, ugyanis a három alapember – Shagrath, Silenoz és Galder – mellett olyan kitűnő zenészek játszottak az albumon, mint ICS Vortex – basszusgitár, tiszta ének és Mustis – billentyűs hangszerek, valamint Nicholas Barker – dobok. Mindhármuk játéka, illetve az alkotói folyamatokban való részvétele nagyban hozzájárul e lemez nagyszerűségéhez és a már-már komolyzenei magaslatokba emelkedő színvonalához. Ezen állításomat a korong első és utolsó instrumentális szerzeménye bizonyítja a leginkább.

A két perc híján egyórás anyag hemzseg a jobbnál jobb ötletektől! Mintha a zenészek minden zenei tudásukat beleadva itt még inkább törekedtek volna arra, hogy valami maradandót alkossanak. Ami szerintem sikerült is nekik!

A komplex dalszerkezetek és a gitártémák, valamint az e műfajon belül addig még különlegesnek számító és az egész anyagon átívelő, fület gyönyörködtető hangszerelés, mint például Mustis mester domináns billentyűjátéka vagy a Göteborgi Operaház Zenekarának szimfonikus betétei alapján sokan a progresszív jelzővel is illetik ezt az anyagot. Megjegyzem, nem alaptalanul! A csapat zenéjének egyik fő jellegzetessége, Vortex egyedi, tiszta éneke is ez idő tájt kezdett egyre nagyobb hangsúlyt kapni a lemezeiken.

Az átlag black metal csapatokkal ellentétben a Dimmu Borgir nóták szövegei is egy jóval magasabb, akár költőinek is nevezhető szinten mozognak. A művészien választékos, szofisztikált fogalmazás már a lemez és a dalok címében is érezhető (Blessing Upon the Throne of Tyranny, Arhitecture of Genocidal Nature, The Maelstrom Mephisto). Az egyébként 12 számos album egyes verzióin további két bónusz nóta (a Devil’s Path és a Twisted Sister Burn in Hell című szerzeményének feldolgozása) is szerepel.

Az “idősebb” szimfo-black metal rajongók, azt hiszem, egyetértenek velem abban, hogy a banda és a műfaj egyik legbecsesebb műve ez az anyag. Fiatalabb fan-eknek, lemezgyűjtőknek és általánosságban minden zeneszeretőnek, akik esetleg eddig még nem ismerték ezt az alkotást, nyugodt szívvel ajánlom meghallgatásra, illetve beszerzésre, akár az eredeti, akár ezt a most megjelent, impozáns borítóval kiadott verziót. Irány a lemezbolt! Jó szórakozást! UFF!

A szerző: Sipy 94 Articles
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

1 Trackback / Pingback

  1. Dimmu Borgir-albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív! – Rattle Inc.

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*