Deicide: Serpents of the Light (1997)

Te jó ég, ez az album is már 25 éves! Mintha tegnap lett volna, amikor először behelyeztem a kazettát a lejátszóba, és egyből leszakította a fejemet. A Deicide mindig is megosztó volt, néha még a death metal fanok körében is. Voltak, akik sablonosnak tartották a bandát, amely szerintük inkább a botrányoknak és főként Glen Benton nyilatkozatainak köszönhette a reflektorfényt. Én viszont imádtam őket! Nyersek voltak, piszok agresszívek és a korai fotókon olyan szigorú pofákat vágtak, mint jó anyám, amikor általános iskolás koromban hazajött a szülői értekezletről. HEHE!! Nálam ez volt a fő szempont, és nem nagyon érdekelt, hogy Glen Benton miket mond az újságíróknak. Egyébként pedig szerintem sokszor csak hintába ültette őket, aztán jókat röhögött rajtuk magában.

A Serpents of the Light a csapat negyedik albuma volt, és egyesek szerint elég vékonyka lett a lemez hangzása. Tény és való, hogy az első három fullos alkotás rohadt mélyen és vastagon dübörög, de ez a megvadult méhrajhoz hasonlítható sound nekem tökéletesen megfelel. Akárcsak az első három, ez az anyag is a hírhedt Morrisound stúdióban lett rögzítve, s mint már említettem, nincs az a pokoli, sötét atmoszféra benne, viszont úgy vág, hasít, sebez, mint egy borotvapenge.

Nincs nagyon tökölés, a tíz nóta úgy csúszik keresztül a hallgatón, mint kés az agyban. Brian és Eric Hoffman gitárosok 66,6 kilogramm húst reszelnek le a hallgatóról 30:42 perc alatt, és ha utánaszámolok, ez bizony 36 grammot jelent másodpercenként, úgyhogy ez nem kis teljesítmény!!! A folyamatos csonthámozás mellett azért néha lassabb forgófejes fűtisztítót is alkalmaznak, de az is rohadt élesre van köszörülve, így ha az ember éppen nem a villámgyors riffekre rázza a fejét, akkor a fülcsatornájából kiömlő vérrel festegethet ábrákat vagy feliratokat a szobája falára. Steve Asheim dobos az egyik legjobb a szakmában, és sokan nem tudják, hogy kitűnő dalszerző is. Itt is jól teljesít, s hogy a duplázó szinte végig a gitárokat kergeti, kifejezetten örömforrás a számomra, hiszen imádom, amikor a lábdob folyamatosan versenyt fut a zene által felturbózott pulzusommal.

Na és ugye itt van Glen Benton, akinek ez a mély, gyűlölettel csurig töltött, de mégis nagyszerűen érthető bömbölése szinte már a Deicide védjegye lett. Természetesen, szinte csak a kereszténységet ostorozza megállás nélkül, de az meg őt, úgyhogy ez egy régóta tartó párbaj, de egy Deicide nevű csapat nem énekelhet az ing vasalásának nehézségeiről, a nap és a hold szerelméről vagy éppen arról a dilemmáról, hogy tetessen-e az ember piercinget a cipője nyelvébe. Bentonnak van egy jellegzetes szövegköpködése! Olyan, mintha előadást tartani valami egyetemen. HEHE!!

A cikk végéhez közeledvén ejtsünk egy pár szót az album borítójáról, amin egy fotó látható a bandáról, akik fehér ingben és nadrágban rohannak egy rózsamezőn keresztül, miközben a háttérben vidám, éneklő gyermekek úgy dobálnak rózsaszirmokat a levegőbe, hogy azokból a Deicide név íródik ki!! Na persze! HEHEHEHEHE!!! Mivel a banda folyamatos kényszert érez arra, hogy Krisztust csesztesse, itt is ő szerepel a frontfestményen, bár megmondom őszintén, nem ez a kedvenc borítóm tőlük. HEHEHE!! Természetesen semmi bajom Nizin Lopez alkotásával, hiszen nem egy bandának alkotott már impozáns képeket, csak ide valami mást is el tudtam volna képzelni, de hát ha nekik megfelelt, akkor kár itt okoskodnom, nem igaz?

Sokak szerint a Deicide ezzel a lemezzel ért pályája csúcsára, és azóta stagnálnak, és „ahogy esik, úgy puffan”. Véleményem szerint megbízhatóan tartják a minőséget, sőt néha meg is lepnek. Például a legutóbbi lemezük piszok erősre sikeredett. A törzs Glen és Steve maradt, és bár volt jó néhány tagcsere, miután a Hoffman tesók 2004-ben leléptek, Glen mindig jó zenészeket toborzott maga mellé, esélyt sem adva arra, hogy a Deicide nyugovóra térjen. Nagyon sok rajongó reménykedik abban, hogy a tesók egyszer visszatérnek a csapatba, de erre nem sok esély van. A lényeg, hogy az együttes még mindig aktív, és ha figyelembe vesszük, hogy 28 év alatt 12 albumot tettek le az asztalra, leszögezhetjük, hogy a rajongók sem szenvednek hiányt ezen a téren.

A Serpents of the Light egy remek kis zúzda, és ez a lényeg. Glen Benton nem adja fel, bár a haja ritkul, a tekintete sem olyan szigorú, mint fiatal korában, és a homlokába égetett keresztet is eltakarják már a ráncai, de a benne tomboló düh változatlan. A Deicide még manapság is keményen arcul tudja vágni az embert. Éppen úgy, mint jó anyám, amikor a szülői értekezletről hazaérve megkérdezte tőlem, hogy miért nem tud arról a sok intőről, amit az osztályfőnök mutatott neki. És amikor azt válaszoltam, hogy azért, mert nem vagyok a szavak embere, akkor jött a következő tasli. Hát csoda, hogy metal zenéket kezdtem hallgatni??? HEHEHEHE!!

A szerző: Size 57 Articles
1985 óta metálkodik! 2016 óta a Tales Of The Morbid Butchers Fanzine stábjának tagja. Versek és dalszövegek fabrikálásával, valamint logók tervezésével is foglalkozik. Főállásban több mint 20 éve boncmesterként dolgozik a kalocsai patológián.

1 Comment

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*