Vannak olyan időszakok, amikor nekem is elegem lesz a dörgedelmes riffekből, a komplexitásból, meg a frissen feltalált irányzatok szárnypróbálgatásaiból, és másra vágyom, valami egyszerűbbre, átláthatóbbra – valamire, ami nem az arcomon tapos. Ilyenkor profilunktól távol eső zenék után nyúlok, de – maradva a tágabb keretek között – a Comet Control második lemeze is visszatérő vendég ezekben a lenyugvós napokban. Akkor ismertem meg, amikor elkezdtünk ide cikkeket írni, és azóta változó rendszerességgel előkerül – szóval úgy gondoltam, ideje beemelni a kánonba, és pár bekezdés erejéig felidézni ezt a nem egészen idevágó, de nagyon hangulatos albumot, aminek mégis inkább itt a helye, mint bárhol máshol.
Úgy tudom, működő időgépet még nem épített senki, de időutazókkal azért összefuthatunk, ha nem is minden sarkon, néhány albumon biztosan. A látszat az, hogy a Comet Controlt 2013-ban alapította az éppen feloszló Quest for Fire két tagja (Chad Ross gitáros/énekes és Andrew Moszynski gitáros), mivel előző zenekaruk kifulladt, de tarsolyukban maradt néhány dal, amit szintén rögzíteni szerettek volna, de már új név alatt. A ma is érvényes line-up még ebben az évben összeállt: bekerült a képbe Nicole Howell basszusgitáros, Jay Anderson dobos, valamint Christopher Sandes billentyűs – és íme, itt a Comet Control, ez a múlttal és a jelennel is kortárs formáció. Bemutatkozó lemezüket én figyelmetlenségből átugrottam (Comet Control – 2014), és először a folytatással találkoztam, úgy, hogy nem is kerestem erre az alkalmat – ő jött oda hozzám.
A Comet Control anyagai logikus folytatásai a Quest for Fire két albumán felvázolt muzsikának, de mivel korábban egyikükről sem hallottam, számomra az újdonság erejével hatott ez is – már amennyiben újdonságnak tekinthető egy olyan zene, ami csurig van töltve a hatvanas és a hetvenes évek beatzenekarainak szellemiségével. Nevükről nekem mindig a Pink Floyd klasszikusa, a Set the Controls for the Heart of the Sun jut eszembe – ezért is figyeltem fel rájuk –, és mint kiderült, a véletlenek matematikája most is a valós számok halmazából dolgozott.
A Comet Control nem közvetlenül a metalzene törzséből kinőtt ág, hanem a gyökereinél megkapaszkodó, ujjnyi vastag hajtás, ami a kifejlett lombozat árnyékában vígan megél mindabból, amiből a mellette álló óriás is nagyra nőtt. Vagyis a rockzene legtisztább forrásánál talált otthonra a kanadai banda, ott, ahol David Gilmour és Syd Barrett is kezdték (és mások, nem sorolom), ahol a gitárszólamokon már ugyanolyan hangsúly van, mint az éneken, vagyis kábé ott, ahol az első ismert rocksztárok feltünedeztek, és leverték a lakatot Woodstock kertkapujáról.
A Center of the Maze-en is ott recsegnek-zúgnak a hathúrosokból kivarázsolt dallamok, tisztes visszafogottsággal – szinte illedelmesen –, de a korszellem diktálta lekerekítettségük mélyén érződik, hogy nagyot tudnának rúgni, ha akarnának, csak még nem jött el az ideje. A nyakig gombolt ing alatt egy lázadó bújik meg, a dallamokat hamarosan riffekbe tömörítő kő- és fémmunkás. A műfaj ennek megfelelően pszichedelikus rock, space rock, krautrock, vagy stoner rock (a megfelelőt ikszelje be mindenki magának), én viszont átugrom ezt a részt, mert az adatlapok kitöltésénél jobban érdekel, hogy miről regél a csapat.
A labirintus középpontjában leginkább a pszichedelikus hangulat uralkodik, ami nem is feltétlen magának a zenének a közvetlen hatása, hanem a bevillanó asszociációké, amik tudatunk belső falára egymásba olvadó, színes foltok képét, írásvetítőkön tologatott fóliák tarka átfedéseit sugározzák. Ilyen értelemben jó vásárt csináltam, mert üt a cucc rendesen – kedvem is volna most bélyegekkel teleragasztgatni egy borítékot.
A pofásan leamortizált utcafront mögött modern motivációjú, áramvonalas zene rejlik, amelynek profizmusa és átgondoltsága biztosan nem jellemzi a megidézett kor úttörőinek lemezeit, és nem is másolja azokat szolgaian – inkább csak tükrözi a hatvanas évek végének hangzásvilágát, azt az „alapzajt”, amit a beatzene rockzenévé válásának hullámai keltettek. Valójában a stílus a poros, nem a zene – vagy legalábbis nem bántóan. Azon túl, hogy követendő példaként tekint valamire, saját életereje és hatásköre van, ami nem egetverő egyediségében, hanem hozzáállásában és bájában mutatkozik meg.
Itt minden hasonlít valamire, de ez teljesen lényegtelenné válik, amikor meghallod az első számot (Dig Out Your Head), vagy a következőt (Darkness Moves), mert mindkettő telibe kapott, meggyőző darab. Ahogy hallgatom őket, mosollyal jutalmazom az élményt, amit adnak. Látom magam előtt az Omega cifra mintás szettjébe öltözött torontói srácokat (és hölgyet), amint a helyi Ki mit tud? elődöntőjében éppen kizökkentik komfortzónájukból a mókás-pajeszos zsűritagokat – miközben a közönség őrjöng.
Erős kezdés ez, amiben benne van a lényeg, és lehet mondani, hogy tíz perc alatt el is lőtték minden töltényüket, de ez esetben ez csak az örök elégedetlenkedőket zavarná, ráadásul nem is igaz. Mert bár tudomásul kell venni, hogy nem egy útvesztőben, hanem a horizonton elvesző, nyílegyenes országúton haladunk (aminek töretlenségét nemhogy egy letérő, de még egy kanyar sem bontja meg), azért van még előttünk néhány tisztességesen leaszfaltozott kilométer, amin végiggurulva a táj látványa kárpótolja a meglepetések hiányát.
Egy petróleumlámpa fénye mellett is jól belátható szakaszt jelöl a Silver Spade és a The Hive kettőse – ez utóbbi arcba mászó egyszerűségével és lezárásának csavarodottságával hódít. A nyolctételes album képzeletbeli B oldalát nyitó Criminal Mystic újra felveszi az ideális utazósebességet, de aztán visszakapcsol a csapat, és a Golden Rule álmos kisvárosán másnapos kelletlenséggel cirkál csak keresztül (bár a lendület egy részét még őrzi), hogy aztán az utolsó szegmensre, ami két dalt és 18 perc játékidőt jelent, letekert ablakokkal, a kormányt elengedve, végleg elmerüljön a rózsaszín ködben, amit már az út elején is láttunk, és ami mostanra teljesen meg is tölti az utasteret.
Hol vakító, hol visszafogottabb lángon ég ez a zene, de olyan, ritkán feltűnő árnyakat varázsol a tűz körül ülők arcára, amelyeket utoljára a korai Pink Floyd és a Beatles hallgatóságának volt szerencséje látni. Igazából pedig… a jó ég tudja. Bizonyosan nem pont ilyen volt annak a kornak az általános zenei atmoszférája, mindenesetre a CC olyan szívvel és alázattal idézi fel a maga olvasatában, hogy minden szavukat elhisszük, és minket is magával ragad szüleink lelkesedése.
Úgy vagyok ezzel, hogy néha nagyon kell az ilyenfajta muzsika, amúgy meg egy pont elég is ebből, és ha már eleve kézre esik, legyen ez a befutó. Korrekt zene ez, amit lehet szeretni. Ha ötven évvel ezelőtt jön ki, mostanra talán lenne róla néhány feldolgozás is. A tavaly megjelent Inside the Sun-nal a csapat már a harmadik lemezénél tart, és a space rock kedvelőinek mindet tudom ajánlani.
Leave a Reply