Brutal Truth: Extreme Conditions Demand Extreme Responses (1992)

30 éves kifinomult grindcore-ság

A grindcore műfajjal való ismerkedésem egy picivel később indult, mint a death metal-lal. Habár ismertem a Napalm Death-t, az első két lemezüket nem igazán gondoltam zenének, hanem csak valamiféle fehér zajnak, mint ahogy a ’70-es évek közepén sok ember a punkot gondolta zajnak. Aztán ahogy jobban beleástam magam ebbe a műfajba, mert mindig is kerestem a jóval extrémebb és dinamikusabb zenét játszó együtteseket, elsőnek a Repulsion Horrified lemeze tetszett meg igazán, később jött a Terrorizer World Downfall albuma, ami szintúgy igen előkelő helyet foglal el nálam. Végül van egy harmadik grindcore anyag, ami pont a mai napon érte meg a harmincadik évfordulóját. Ez pedig a Brutal Truth első nagylemeze, az Extreme Conditions Demand Extreme Responses.

Akinek semmit nem mond a Brutal Truth neve, annak talán ismerős lehet egy másik név, Danny Lilkeré, akit sokan a Nuclear Assaultból, az S.O.D.-ből és a korai Anthrax-érából ismerhetünk, és aki mindig is hatalmas rajongója volt az underground punk és metal zenéknek. Nagy érdeklődéssel figyelte az extrémebbnél is extrémebb együtteseket, és végül úgy döntött, hogy maga is alapít egyet, hogy kifejezze a benne felgyülemlett, antiszociális dühöt. Amihez az Anthrax, az S.O.D. és a Nuclear Assault muzsikája túl lassú volt. Hát, ha a helyében lettem volna, körülbelül én is ezt a tettem volna.

A banda énekese Kevin Sharp lett, egy igazi bestia, a doboknál Scott Lewis, a gitáros pedig Brent Mccarty, a riffgyilkos. Miután ’90-ben és ’91-ben megjelentettek három demót, Sharp közbenjárásának köszönhetően leszerződtette őket az Earache Records, ahol a grindcore bandák 90 százaléka tanyázott. Végül ’92-ben kiadtak egy újabb EP-t, Ill Neglect címen, és már a kanyarban is volt az első nagylemez.

Amikor először hallottam az albumot, és különösképpen az Ill Neglect nótát, ráadásul klipestül, azonnal eldobtam az agyam: olyan tisztán, csiszoltan szólalt meg minden, nem úgy, mint a korai Napalm Death lemezek vagy éppen a Repulsion Horrified albuma. És talán éppen itt kezdődnek nálam az apró gondok. Mivel ’92-ben jelent meg, egy kicsit megkéstek ezzel a lemezzel, hiszen a grindcore-őrület úgy ’90-ig tartott, és azt váltotta le aztán szépen apránként a death metal. A másik pici problémám, hogy bár grindcore-mesterműnek tartjuk, elég sok közép- és lassú tempójú dal van a lemezen, és a zene sokszor egy vékony kötélen egyensúlyoz a death metal és a grindcore között. Ennyi erővel persze azt is lehetne mondani erre a lemezre, hogy a death/grind műfaj egyik prototípusa, de tényleg ez legyen az legnagyobb problémám. (hehe)

Az anyag 15 igazán extrém és nagyon súlyos nótát tartalmaz, és 45 perces játékidejével szabályosan kihozza az emberből a vadállatot. Ez a debütáló album zseniális kombinációja a Terrorizer energiájának, a korai Napalm Death fantasztikus, társadalmilag tudatos szövegeinek és a Carcass brutalitásának. A zenészek tehetségének széles skáláját mutatja meg. Lenyűgöző énekeffektusok, stratégiailag elhelyezett minták, dalszövegek, amelyeket a kapitalista barátaidnak és a családtagjaidnak idézhetsz, plusz a zenekar minden tagja a legjobb formában van a saját hangszerén.

Scott Lewis olyan gyorsan üti a dobot, amennyire az emberileg csak lehetséges, és a lassú szakaszokban is szép munkát végez, a Carcass Ken Owenéhez hasonlítanám. Danny Lilker nyilvánvalóan remek basszusgitáros, dalszerzői képességei pedig kiválóak. Brent McCarty nagyon masszív gitáron, szörnyeteg riffekkel és fantasztikus kitöltésekkel. A gitár nagyon-nagyon súlyosan és hihetetlenül zúzósan is szól. Szabályosan szétroncsolja az agyad.

Kevin Sharp énekhangja hihetetlen, többnyire három hangmagasság között váltakozik: normál (hihetetlenül sötét és gorillaszerű), mély (ami úgy hangzik, mintha egy grizzly medve bömbölne rád), és sikoltozó, mint egy mániákus. Ez utóbbi hangmagasság a legjobb, a legtöbb érzelemmel, teljesen demensen hangzik. Például hallgasd meg embertelen sikolyát a Birth of Ignorance-ben, 2:05-nél! Hihetetlen. Minden dühödet és frusztrációdat felfogja, és hangos boldogsággá változtatja.

Az album olyan szempontból nem fogja vissza a riffeket, hogy nem elégszik meg egy gyors és dühös, majd egy lassú-nehéz formulával. A Denial of Existence vitathatatlanul az egyik leglebilincselőbb, egyhangú és teljesen artikulált riff az egész extrém metal korszakból. Az Anti-Homophobe végén található rész is megmutatja a banda azon képességét, hogy bonyolult instrumentális pillanatokat produkáljon, olyan felvezetéssel, amely azonnal izgalmasnak tűnik, és szilárdan bele van illesztve az őt körülvevő ritmusszekcióba.

Groove-ban sincs hiány a lemezen: az immár műfajt meghatározó, óriás slam riffek és az uptempós punk stílusai váltakoznak rajta. A slam riffek dühösek. Tényleg nagyon dühösek! A lassabb fajták titáni szeizmikus aktivitása és az ördögi death metal tremoló-válogatás és a gyors tempójú vadság között olyan ez az album, mint egy városi díszlet, amelyben a hatalmas pörölyök lendületet vesznek, mielőtt leadják lengő ütésüket, és a pneumatikus légkalapácsok porrá törnek minden útjukban álló anyagot. Könyörtelen, káprázatos energia!

Amint azt sokan tudják (vagy annyira mégsem), hogy az itt hallható Collateral Damage a zenetörténelem legrövidebb videoklipjeként került rögzítésre. Úgy működik, mint a Napalm Death You Suffer című száma, amely később a műfaj abszolút fémjelévé vált. A film(hang)minták néhány dal elején nagyon zseniálisak. Az egyik szám így kezdődik: “Remélem, meggyőződsz arról, hogy rendesen meghaltunk, mielőtt elkezded” (The Plague Dogs, 1982). És a minták mellett van egy elvetemült humorérzék is, amely örökre a műfajhoz kötődik.

Ez a humor inkább hallgatólagos, mint nyilvánvaló, de általában jól működik együtt azzal, ami zeneileg történik: az elképzelhető legvastagabb, őrlő basszushang, a gitárok, amelyek elég nehezek ahhoz, hogy az egész bolygót egy másik tér/idő kontinuumba lökjék át, a valaha felvett legtúlzóbb sikolyok és olyan dalok, amelyek szó szerint néhány másodpercig tartanak… A megjelenített brutalitás tagadhatatlan súlyossága közepette egyfajta mókás vígjáték zajlik a sorok között. Még az album borítója is szándékosan kétértelműnek, kínos felépítése valamiféle kirakatnak tűnik, mutatván, hogy milyen lesz a mögötte rejlő zene: brutálisan őszinte, rendetlen, üzenetet akar átadni, de a maga sötét és bonyolult módján. Tekinthetjük teljes művészetnek is, bármilyen fennkölten is hangzik ez: a szomorúság és a nevetés könnyei keverednek benne. Olyan ez, mint egy katarzis a zenészek és a hallgatók számára, egyfajta terápiás gyakorlat az értelemteremtéshez egy nagyon valószínűtlen kifejezési formán keresztül.

Az Extreme Conditions…-t nem helyezném olyan magasra, mint a klasszikus grindcore albumokat, például a Scum-ot vagy a Symphonies of Sicknesst, de határozottan ez az EGYIK legjobb grindcore album, amit valaha hallottam. Több energiát tartalmaz, mint a folytatás, a Need to Control, és tisztább grind is, mint ami az említett korongon hallható, amely több punk- és dallamelemet tartalmaz. Összességében azonban, ha valaki kapudrogot keres a Brutal Truth-hoz, akkor kezdőknek valószínűleg a Need to Controlt ajánlanám, mivel az Extreme Conditions… valamivel összetettebb. De ha tiszta őrleményt akarsz, akkor először ide gyere.

Ezt az albumot abszolút kötelezőnek tartom a grindcore őrültek számára, vagy bárkinek, aki kíváncsi rá, hogy mi az/mi volt a grindcore, és miért érdemes megismerni a műfajt. Korábban azt hittem, hogy a grind tiszta, zajos képtelenség és borzalom. Tévedtem. Köszönöm, Brutal Truth, hogy megmutattad nekem a fényt!

A szerző: Mácsai Dani 18 Articles
Sokan a Deprived of Salvation és a Green Hell gitárosaként ismerik. Nagy rajongója a metal minden irányzatának, de az igazán szíve csücske műfajok a nu, a death, a thrash és a metalcore. A Rattle Inc. oldalon is ilyen zenékről, bandákról ír.

1 Comment

  1. Remek alap album. Minden tisztelet, hogy előszedtek ilyen finomságokat az underground kimeríthetetlen tárházából és írtok róla.

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*