A szóban forgó amerikai csapat tulajdonképpen egy kétfős családi vállalkozás. Alapítói és alapemberei Anders Manga és felesége, Devallia; utóbbi sokáig billentyűs hangszereken, az utóbbi időben pedig már basszusgitáron is kisegíti párját, aki az ének mellett a gitárszólamot és a dobtémákat vállalta magára. Plusz, amikor koncerteznek, dobossal és gitárossal egészül ki ez az eléggé rendhagyó formáció.
A Bloody Hammers sokáig okkult/horror heavy metalt játszott, zeneileg különösebb szélsőségektől mentesen, a doom alaptempójánál gyorsabban, dallamos énekkel. Megszólalásuk a 2019-es The Summoning albumra vált igazán egyénivé és hangulatossá. Én azzal a lemezzel ismertem és szerettem meg őket, majd rövid időn belül a korábbi anyagaikat is begyűjtöttem. A tavalyi Songs of Unspeakable Terrorral okoztak némi meglepetést, ugyanis felpörgették a tempót, és a Misfits legszebb napjait idéző horror punkot kezdtek játszani. Az az album is bejött, talán éppen mássága okán, és mert slágeresség terén elődjénél is magasabb szintre lépett.
Az idei lemez az ott megkezdett úton halad tovább, mindenféle döccenő nélkül, mintha Manga, aki a banda fő dalszerzője, a kisujjából rázta volna ki a folytatást. A mostani anyagot akár egy képzeletbeli dupla album második felének is tekinthetjük, annyira nem szolgál meglepetésekkel. A „bevált recepten ne változtass!” szemléletnek azonban megvan a maga hátulütője: kiszámíthatóvá, egy idő után akár unalmassá is válhat a produkció. Plusz az ingerküszöbünk is magasabbra tolódhat: a korábbiakkal azonos színvonalú nóták már nem váltják ki ugyanazt a katarzist. Talán ezért érzem egy árnyalatnyival, de tényleg csak annyival halványabbnak az új lemez dalait a korábbi slágereknél.
Persze ezek sem rossz nóták, s így összességében a Washed in Blood is hozza a korábbi két album színvonalát, nem is tudok kevesebbet adni rá 4,5 pontnál, de jólesett volna valami új íz, szokatlan húzás Mangáéktól. Amiben unikum az idei LP, hogy a maga szűk 32 perces játékidejével ez a Bloody Hammers eddigi legrövidebb nagylemeze. A SoUT sem volt sokkal terjedelmesebb, már csak ezért is adja magát a feltételezés, hogy a két korong összesen 20 dala egyetlen nekifutásra íródott.
Illetve szintén változás, hogy míg a csapat utolsó három nagylemezét és egy EP-jét a Napalm Records gondozta, az idei anyagot önerőből, egyelőre csak digitális formátumban jelentették meg (de már a vinylre is gyűjtik a megrendeléseket), az eredetileg tervezettnél egy héttel korábban, október 7-én.
A szintipászmák végig ott húzódnak a háttérben, jelenlétük diszkrét, jóleső, nem válik tőle szimfo metallá a produkció. Az anyag átlagtempója gyorsabb, mint a The Summoningé, ugyanakkor a Misfits-es párhuzam is csak a dalok kábé felére jellemző. 🙂 Vagyis Mangáéknak mintha sikerült volna megtalálniuk az arany középutat, ez azonban még kevés az üdvösséghez: rövid időn belül legalább tízszer meghallgattam az albumot, ami bár erősen kezd a Black Sunday és a Phantasmagoria kettősével, egyelőre nem tudok róla olyan kedvenceket megnevezni, mint amilyen az előző korongról az A Night to Dismember, a Waking the Dead vagy a We Are the Damned volt.
Mangáék engem továbbra is a rajongóik között tudhatnak, de legközelebb nem ártana egy kicsit más hangulatú vagy tempójú zenével előrukkolniuk.
Leave a Reply