Avatarium: Death, Where Is Your Sting (2022)

Nameless kollégám előbb találkozott az Avatarium új anyagával, mint én, és amikor rákérdeztem, hogy hogy tetszik neki, azt mondta, inkább a brit-svéd, egyik frontembereként szintén énekesnőt foglalkoztató Venus Principle bemutatkozó nagylemezét ajánlja a figyelmembe. Nos, mind a két albumot meghallgattam, a VP rövid úton bekerült gyűjteményem hátsó traktusába, a Death, Where Is Your Sting pedig napról napra jobban tetszik, olyannyira, hogy jobbnak gondolom, mint a legutóbbi The Fire I Long For-t, sőt, a Hurricanes and Halos-zal is simán felveszi a versenyt.

Hiába, a szerelem mindent legyőz… 🙂 Az, hogy régóta ismerem és kedvelem őket, hogy imádom Jennie-Ann Smith hangját, és ezért elfogult vagyok az irányukba, komoly előnyt jelent számukra más, hasonló előadókkal, produkciókkal szemben.

Valószínűleg sokan tudják, hogy a zenekart egy évtizeddel ezelőtt, sokadik mellékprojektjeként Leif Edling, a Candlemass agya, első számú dalszerzője alapította. A basszusgitáros végül egészségügyi okokból távozott a csapatból; a 2017-es Hurricanes… volt az első album, ami már nélküle készült, ám az együttest ekkor még vitte a lendület, a The Fire… azonban már halványabbra sikerült. Edling gyógyulását követően sem tért vissza, hosszú szünet után akkor izzította be újra anyabandája, a Candlemass motorjait, Marcus Jidelléknek pedig meg kellett tanulniuk megállni a maguk lábán. Az idei LP a bizonyítéka annak, hogy ez sikerült nekik.

Először is, ez az első Avatarium nagylemez, amelynek a szövegeit teljes egészében Jennie-Ann Smith írta. „A debüt albumtól kezdve a dalaink egyik vezérfonala, hogy egzisztenciális kérdésekkel foglalkozunk bennük – mondja az énekesnő. – Számomra ezt jelenti a doom metal. Egy teljesen más zenei környezetből érkeztem, de amikor a halálról kezdek gondolkodni, azt teljesen ösztönösen teszem. Az Avatarium egy olyan eszköz számunkra, amely valamennyire háttérbe szorítja a komoly/komor gondolatokat, és a zene tiszta élvezetét kínálja. Ezek a rétegek az új albumon is megtalálhatók: az anyag intellektuális, egzisztenciális, a dalokban olyan területeket érintünk, mint a vallás, a filozófia és a pszichológia, ezzel együtt a zenének is teljes mértékben átadhatod magad, el tudsz veszni a riffek között.”

„Az album címét a Covid-19 világjárvány inspirálta, és egyúttal hivatkozás Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt levelére – árulja el a frontember. – Amikor azt mondom, Ó, halál, hol van a fullánkod? (Death, where is your sting?), azt értem alatta: ez alkalommal megúsztam, de tudom, hogy rajta vagyok a listán. Sokan vesztettük el ismerőseinket, hozzátartozóinkat a járványban, mindannyian átéltük azokat a szörnyűségeket, ami ezekben a hónapokban, években történt, így a lemez címével gyakorlatilag azt mondjuk: Halál, érzem a jelenlétedet, de ezúttal nem tartok veled.”

Az anyag talán legnagyobb pozitívuma, hogy a daloknak saját karakterük van: összességében emlékezetesek és változatosak, talán egyedül a God Is Silent-et érzem valamivel halványabbnak, ott nálam egy kicsit leül az anyag. Már a nyitó A Love Like Ours-ban megjelennek a vonósok, amelyek az utolsóként felhangzó Transcendentben térnek még vissza markánsan, mindkét szám köré szomorú, ünnepélyes hangulatot varázsolva. Nemcsak maga az album, de egyik húzónótája, a Stockholm is keretes szerkezetű: zseniális a súlyosan hömpölygő kezdés és zárás, nagyon Edling-es, Candlemass-es; ugyanakkor a dal nagy része tiszta líra, egyfajta óda a zenészek szülővárosához. Itt is hallunk némi fúvós-vonós díszítést, az ááá-zó ének pedig a korai Uriah Heep-et juttatja eszembe.

A címadó Death, Where Is Your Sting, mondhatni, a lemez slágere: egy felszabadult, szellős, boldog-szomorú, már-már optimista szerzemény, fülbemászó, elsőre-másodikra jegyezhető refréndallammal. A Psalm for the Living lassú, érzelmes dal, amely – magasztos hangnemben és hangulatban – ismét csak az életet ünnepli. Egynek elmegy, színesíti az összképet, de nem a kedvencem.

A Mother Can You Hear Me Now is kellemesen fájdalmas hangulatot áraszt: az énekesnő talán éppen saját édesanyja elvesztését énekli meg benne, a dal mégis reményt sugall. A Nocturne az album leggyorsabb szerzeménye, a tempója sokkal inkább a Candlemass-re, mint az Avatariumra jellemző. A refrénje viszont ennek a dalnak is nagyon rendben van. Az instrumentális Transcendent szintén remek és a svédektől némileg szokatlan nóta: a kezdése még elandalít, ám második „tételében” már sűrűn pörög a ritmus, ami fölé ismét hegedűvel varázsolják oda a dallamot.

Akik az elmúlt egy-két évben esetleg ráuntak volna egykori kedvencükre, bátran tegyenek próbát a négy nap múlva megjelenő új albummal: az Avatarium nem játszik más zenét, mint korábban, viszont sokkal élőbb, élvezetesebb a produkciójuk, mint volt, mondjuk, 2019-ben.

A szerző: Coly 1260 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*