Nate Garrett és alkalmi zenésztársai az elmúlt években két kiváló albummal is elkényeztettek bennünket (Divided by Darkness – 2019 és Enlightened in Eternity – 2020), úgyhogy a multi-instrumentalista texasi muzsikus joggal gondolhatta, itt az idő egy kis lazításra. Úgy döntött, következő lemezén mindenekelőtt néhány általa példaképnek tartott, illetve nagyra becsült zenekar munkássága előtt tiszteleg, magyarul feldolgozásalbumot készít. Szerencsénkre a hat átirat elé két saját – új – nóta is befért, így tulajdonképpen ezeket tudom csak értékelni és ajánlani, persze azért a coverekről is szót ejtek.
Az sem a netes adatbázisokból, sem az angol nyelvű lemezkritikákból nem derült ki számomra, hogy Garrett egyedül vagy többedmagával rögzítette az anyagot. Ami feltűnt, hogy a 2017 óta vele játszó ütős, Marcus Bryant eltűnt a képből, illetve az is tudható, hogy a Spirit Adrift turnéfelállását Nate mellett Tom Draper gitáros, Sonny DeCarlo bőgős és Michael Arellano dobos alkotja.
A saját nóták (Sorcerer’s Fate és Mass Formation Psychosis) ugyanabban a stílusban fogantak és ugyanazt a színvonalat hozzák, mint amit Garrett-től az elmúlt években megszokhattunk. Előbbi egy döngölős, középtempós darab, amelynek egyediségét és szépségét a központi gitár-dallammenet adja. A dal felénél egy izgalmas váltásnak lehetünk fültanúi, onnantól egy őrlő, örvénylő ritmus fogságába kerülünk, amelynek végén Nate egy éteri gitárdallam formájában dob nekünk mentőkötelet.
A Mass Formation Psychosis egy hipnotikus, már-már törzsi dobritmusra épül, erre szaggat rá a gitár, ám ez csupán átkötés a Black Sabbath-osan cammogó főtémához, amit később egy feszes riffelés emel magasabb sebességfokozatba.
Kár, hogy ez alkalommal csak ennyi a saját műsor, ilyenből szeretnék minél gyakrabban minél többet! A feldolgozások közül az Everything Dies (Type O Negative), a Hollow (Pantera) és az Escape (Metallica) semmi újjal, izgalmassal nem szolgál; Garrett jól adja vissza a hangzásokat és a hangulatokat, de e verziókat hallva inkább maradnék az eredetiknél. Az Escape-nél, mondjuk, jópofa, ahogy a végén a dal átvált a Creeping Death központi témájába („Die! By my hand…”).
A régebbi klasszikusokkal más a helyzet. Ezek egy részét a műfaj fiatalabb rajongói valószínűleg nem ismerik, s így, modernebb és fémesebb megszólalással talán hozzájuk is közel kerülhet az olyan ikonikus csapatok munkássága, mint a Thin Lizzy, a ZZ Top és a Lynyrd Skynyrd. Phil Lynotték Waiting for an Alibijét régről, még a Black Rose albumról ismerem. Ott a címadóhoz képest elég tötyilötyi nóta volt, itt kapott egy kis feszességet, karcosságot – ilyen formában még jobban tetszik. Érdekes, hogy ha valaki (mint én) esetleg nem hallotta volna még a ZZ Top Nasty Dogs and Funky Kings-ét, illetve a Lynyrd Skynyrd Poison Whiskey-jét, a bandák életművét valamennyire ismerve és az átiratokat hallva rögtön tisztában lesz az eredeti előadó kilétével.
Utóbbi daloknak nyilván más a lüktetésük, mint a heavy metal nótáknak, a hangszerelés azonban sokat tud dobni rajtuk, ráadásul a Poison Whiskey-ben egy, a ’80-as évek második felének Iron Maiden-ére hajazó gitártémát is felfedezni véltem.
Jó kis anyag, kellemes hallgatnivaló, ám értéket mindenekelőtt a saját nóták adnak neki. Remélem, már jövőre érkezik a folytatás egy friss dalcsokor formájában!
Leave a Reply