Saviour Machine: Legend Trilogy (1997-2011)

Egy nagyobb összeget tennék rá, hogy minden idők legtöbb fantáziát megmozgató írása – a Káma-Szútra után – a bibliai Jelenések Könyve. Ezernyi áttételen át gyakorolt hatása a múltban és a jelenben is tetten érhető, és nem csak az általa ihletett számtalan festményben, írásban, összeesküvés-elméletben, hanem túlpörgő világunk általános közérzetében is. Olyan komplex szimbólumrendszerrel dolgozik, amelyet tág határok között bárminek meg lehet feleltetni; rejtélyes és sokatmondó párhuzamokat kínál, behelyettesíthető neveknek hagy kipontozott helyet, számokkal üzen a számolni tudóknak, és bitang sorsot jósol az ellenszegülőknek. Fontosságáról mi sem mond többet, mint hogy külön teológiai gondolatrendszer vette birtokba, és elmélkedik rajta: az eszkatológia, vagyis a végső dolgokkal való foglalkozás tudománya.

A Fenevad felemelkedése és bukása tényleg maga a nagybetűs dráma, a minden szinten csikorgó küzdelem, amelynek díszleteit nem nagyon lehet űberelni, és a képeit sem tudjuk kiverni a fejünkből. A rock és a metal zene különösen fogékony erre a témára, ami érthető is, mert van-e egy ilyen zajos és alapvetően harcias műfajnak annál nagyobb ziccere önképének pozicionálására, mint az utolsó napok felfordulását – vagy annak elemeit – hangszeres aláfestéssel és külsőségeinek hangsúlyozásával beemelni identitásába? János evangéliuma tele van fenyegető hangulatokkal és eseményekkel (egyik főszereplője pedig maga az Antikrisztus), nem csoda hát, ha a fémfejűek sötét oldallal való meghitt viszonyuk okán gyakran fordulnak ihletforrásként a Végítélet történetéhez. Heavy, thrash, death, és kiváltképp black metal csapatok előszeretettel gázolnak derékig a sorok közt kanyargó vérfolyókban, de nem csak őket hívja csatába Gábriel kürtjének hangja. Vannak más irányból érkezők is.

A Clayton testvérek által 1989-ben, Kaliforniában életre hívott Saviour Machine egy keresztény elhivatottságú goth metal zenekar, és mint ilyen, jócskán kilóg a sorból, bár nincs egyedül a színtéren. Az eredeti felállásban Eric Clayton (ének) és Jeff Clayton (gitár) mellett Dean Forsyth-t (basszusgitár) és Chris Fee-t (dobok) találjuk; bemutatkozó demójukat még ők rögzítették, ám első lemezük idején már Samuel West ül a dobok mögött, a következőn pedig Jayson Heart. Ekkor csatlakozik hozzájuk Nathan Van Hala billentyűs hangszereken, aki innentől állandó tag marad. A Legenda trilógia idejére azonban már Charles Cooper kezeli a négyhúrost, és a Clayton fivérek, valamint Nathan Van Hala mellett a továbbiakban ő tekinthető a zenekar negyedik legstabilabb oszlopának. A Legend III:I-en Victor Deaton, a Legend III:II-n pedig újra Samuel West dobol. Eric több helyen is úgy beszél a Saviour Machine-ről, mint az ő (és a testvére) projektjéről.

Két – mára klasszikussá vált – albummal a tarsolyukban és a Live in Deutschland koncertanyaguk után a csapat ráfordult a nagy műre, a Legend trilógiára, amit a kiadó “a világvége nem hivatalos filmzenéjeként” kezdett promózni. A három albumon (végül is négyen) elterülő koncepciót a Biblia Végidő próféciái inspirálták – jórészt azok irányát követi. Művészként és keresztényként Eric úgy érezte, ez a valaha megírt legerősebb és legfontosabb sztori, és zeneileg soha nem próbálta senki részletesen és átfogóan megközelíteni. Az Apokalipszis olyan masszív és félelmetes téma, amihez a legtöbb zenész nem akar vagy nem mer érdemben hozzányúlni, túl azon, hogy a részleteivel bíbelődik.

Amilyen simán indult a projekt, olyan nehézkesen folytatódott, és végül sokévnyi huzavona után, kurtán-furcsán és kissé méltatlanul fejeződött be. Az eredeti elképzelés szerint a trilógia lemezei három, egymást követő évben jelentek volna meg, és az első kettőnél még tartották is az ütemtervet (Legend I – 1997, Legend II – 1998), ám a harmadik felvonás munkálatai egészségügyi és finanszírozási problémák miatt egyre csak csúsztak, és még a kiadóval is konfliktusba keveredtek. A befejezést dupla albumként képzelték el, ám a Massacre Records ragaszkodott hozzá, hogy két külön megjelenésként kerüljön a rajongók elé, köztük legalább egyéves szünettel (túl nagy adag lenne egyszerre), és végül a csapat meghajolt az akaratuk előtt.

A nehézségek közben nem fogyatkoztak (ekkoriban Jeff Clayton félig-meddig ki is lépett a zenekarból, élő fellépéseken már nem tartott társaival, ám a stúdióban folyó munkálatoknak továbbra is a részese maradt. A többiek viszont úgy érezték, kellene ide még egy plusz gitáros, így egy album erejéig csatlakozott hozzájuk Carl Johan Grimmark a Narniából), és végül a Legend III első fele csak két év csúszással, 2001-ben vált elérhetővé, a másik felét pedig 2002-re tervezték kihozni – addigra azonban végképp elfogyott a levegő a zenekar körül.

Megállt az idő. További évek teltek el piszmogással, szöszmötöléssel, egyeztetésekkel. Próbáltak túljutni az akadályokon, de gyakorlatilag nem történt semmi érdemleges előrelépés. Valahogy elszállt a lendületük. Született ugyan egy koncert videó, és Eric vendégszerepelt az Ayreon 2004-es lemezén, a The Human Equation-on, a Saviour Machine nagy dobása, a Legenda azonban stagnáló állapotba került. Csendben teltek az évek. Végül elfogyott a kiadó türelme, és 2011-ben a zenekar tudta és jóváhagyása nélkül megjelentette a negyedik rész már 2004-ben felvett, de még azóta sem véglegesített verzióját Legend III:II címen. Amit Claytonék azzal “bosszultak meg”, hogy ingyenesen letölthető formátumban ők is a közönség elé tárták a befejezést (bár szerintük továbbra sincs befejezve) – így tulajdonképpen rábólintottak, hogy mégis ez marad a végső változat, és nincs tovább. A kiadó álláspontja érthető: van egy szerződés, amiben egy rakás pénz áll, van továbbá egy ígéret a rajongók felé, amit be kellene tartani, a zenekarnak pedig immáron tíz éve volt arra, hogy pontot tegyen a sztori végére, de a perfekcionizmusuk és egyéb problémák (kifogások?) miatt ezt nem tették meg. Végül a csapat (ahogy az tervezve volt) a trilógia kifutása után felfüggesztette további tevékenységét. 2017-ben történt ugyan egy re-start, de hangzóanyag azóta sincs tőlük.

Itt van viszont két lemezük, néhány koncertfelvételük, és ez a 300 percet bőven meghaladó, összesen 68 számot felölelő hatalmas művük, amihez kevés fogható van a rockzene történetében.

A Legend trilógia az a fajta zene, amihez hátra kell dőlni, és kéz-közelbe készíteni a popcornt, mert csuda mozi veszi kezdetét az első rész Overture című tételével – ami még messze nem egy elsöprő darab, de némi bemelegítés után szélesvásznúvá bővül a kép. Akik mondják, igazat szólnak: progresszív metal, szimfonikus metal és gótikus metal sajátos keveréke jön szembe velünk, nagyjából abból a fajtából, aminek rokona lehet a Queensryche, de ha már szóba került, az Ayreon még inkább – már csak a terjengősség és a filmzenés párhuzam miatt is.

Aki ilyen léptékben gondolkodik a zenéről, nem foglalkozhat egy-egy kiemelkedőbb húzónóta megfabrikálásával, hangszeres villantásokkal, melldöngető szólókkal és együtténeklős refrénekkel. A forgatókönyv egységes művet vizionál, ami csak úgy áll össze homogén élménnyé, ha a részek feladják egyéni ambícióikat. Ettől függetlenül a daloknak van eleje és vége, saját karakterük, és remek témákkal is elhalmoz ez a véget érni nem akaró zenefolyam. Alkatomból adódóan a nem kevés zongorás-kórusos, nyugisabb rész után alig várom, hogy megreccsenjen a gitár és fémesedjen a zene, és hálás vagyok, amikor ez megtörténik, mert ilyenkor tűpontosan odatett, tapadós pillanatok sora veszi kezdetét, átszőve dallamokkal, keleties hangulatokkal, egzotikus ízekkel.

A szereposztás olyan mintha Bosch intézte volna a castingot (persze János volt az, de értitek…) Itt van mindenki a reneszánsz mester képeiről: a Fenevad, azaz az Antikrisztus, a Babiloni Szajha, harsonás angyalok, fakó lovasok, sáskák, kígyók – de az igazi főszereplő Eric Clayton, akinek hangja mint egy stabilan lüktető szív, élettel tölti meg az ide-oda hullámzó muzsikát. Amikor megszólal, lélek költözik a zenébe, és értelmet nyer a hangszeres szekció minden igyekezete, hogy maradandó dolgoknak legyen útitársa.

Pár jelzőt kigugliztam a benyomásaim közül, hátha segít: bombasztikus, mégis kifinomult, elsöprő, ugyanakkor intim és hívogató, távoli, de a legbensőnkben rezonál, sötét és dicsőséges. Nem papír ízű Biblia-interpretációról van szó, hanem egy kétezer éves szöveg kortárs újrafogalmazásáról. Egy Apokaliptikus Opera létrehozására törekedtek korlátozott erő- és költségvetési forrásokkal, így – Eric szerint – egyfajta modern csoda, hogy mégis megvalósult, még ha csálén áll is a vége.

A puzzle utolsó darabjának helyére kerülése után, évtizedes távlatból, én már nem akarok a Legend kapcsán azzal foglalkozni, hogy melyik lemez lett keményebb a négy közül, vagy hogy hangzás tekintetében hol vannak a különbségek, de két megjegyzés kikívánkozik belőlem: a kettes biztosan kócosabb a többinél, a négyes viszont fárasztóan üresen kong. Enervált, vázlatszerű benyomást kelt. A gitárok statisztaszerepben kísértenek csak benne, a hiányzó sávok közti senki földjéről próbálnak bejutni a főáramba – sikertelenül.

Számomra egyértelműen a második és harmadik rész a legizmosabb, de azért megpróbálom egynek tekinteni a négyet, mint ahogy feltételezéseim szerint a Saviour Machine is egynek képzelte el őket. Vannak részek, amik jobban tetszenek, mások pedig kevésbé, de az összképet csak a befejezés roncsolja jelentősebben. Az egyetlen gondom csupán a hossza: öt óra – mármint, ha egyben akarom hallani. Ilyen opció persze nincs. Ekkora adagot minőségi zenéből képtelenség egy szuszra befogadni. Többször is neki kell szaladni, mert hosszú és fáradságos mulatság ez. Nem a percemberek világa.

A zenekar megítélése számos vitát generált, főleg hívő keresztény körökben. Eric Clayton színpadi megjelenése (fehérre festett, maszkszerű arca, homlokán a kereszttel, mint Glen Benton fordított tükörképe) és modoros gesztusai (az ENSZ és az amerikai zászló művérrel történő összekenése, izraeli és palesztin jelképekkel való pózolás) felvetették a kérdést: mennyiben szolgálja mindez az “igaz ügyet”? Miként viszonyuljon mindehhez egy Krisztusban élő ember? Persze, ehhez hozzávehetjük, hogy rajongóiknak legalább a fele nem csőlátású hívőként hallgatja a zenéjüket (én sem), és még imponáló is lehet számukra, hogy frontemberünk a rockzene lehetőségeivel élve “hirdeti az igét”. Én mindenesetre inkább hallgatom, mint nézem a Saviour Machine-t, és ha adtok a szavamra, ezt teszitek ti is.

A szerző: Bársony Péter 91 Articles
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*