Pontosan meg tudom mondani, mikor kezdődött az „egyéjszakás” kalandom a Satan-nel. Az időpont 1988. július 14. A „helyszín” A heavy metal kedvelőinek rádióműsor. Elsőre megragadott az anyag egyedi íze és különlegessége, de a többi lemeznek nem mentem utána, máig sem tudom, miért. Első felvonás vége.
Második felvonás: ugrunk több mint 30 évet az időben, ugyanis ennyit kellett várnom egy beszélgetésre Colyval, amely során döbbenten konstatáltam, hogy az általam imádott lemez az egyetlen Satan-mű, amit Coly nem bír, és hogy az ő (és mint kiderült, az egész világ szemében) a Satan egy NWOBHM-banda, nem pedig az a speed-thrash csoda, aminek én hittem cirka három évtizeden keresztül. Nagy lendülettel belehallgattam a többi albumba is, de nagyon gyorsan kiderült, hogy azok nem az én világom. Hát így lett nekem a Suspended Sentence a nagybetűs Satan-album.
De mielőtt jönnének a dicshimnuszok, néhány apróság, érdekesség, alapadat a bandáról. 1979-ben alakultak kedvenc angliai városomban, Newcastle-ben (tudom, ez már magában is elég furcsa). Satan-ként mindössze hat albumot tettek le az asztalra, meglepően hosszú idő, 39 év alatt. Hogy miért? Mert egy időre Blind Fury-ra változtatták a nevüket, hogy aztán visszatérjenek a Satan-hez. Majd jött egy időszak 1988 és 1998 között, pont a Suspended Sentence után, amikor Pariah néven tevékenykedtek, ennek három album lett az eredménye. Hát így teltek az évek Satan-éknél, hogy végül manapság ismét az eredeti néven riogassák a közönséget.
Most pedig térjünk vissza imádatom tárgyához, az 1987-es Suspended Sentence-hez, a számomra első és egyetlen Satan-albumhoz, amit a következő felállásban rögzített a banda: Michael Jackson – ének (hehe), Steve Ramsey – gitár, Russ Tippins – gitár, Graeme English – basszus és Sean Taylor – dobok.
Ha az ember túltette magát az eszméletlenül ronda borító okozta első sokkon, akkor a csapat egy kis hangulatba hozó intró, a 92nd Symphony után nem sokat lacafacázik, belecsap a húrokba a Who Dies Wins-szel, és már itt nyilvánvaló, hogy nem a John Quailnek oly kedves NWOBHM fog szólni, hanem igazi progresszív speed/thrash metal, az is a jobbik fajtából. A szám alaptémája zseniális, kicsit voivodos, rengeteg váltással, amit tökéletesen egészít ki Jacko (höhö) karizmatikus, kemény, néhol eszelős, de mindenképpen egyedi hangja, ami a színpadiasság határát súrolja, de egyúttal ettől is működik a dolog. De mindenféle viccet félretéve: Michael Jackson hatalmasat megy ezen az albumon, az ő hangja tölti meg élettel ezt a finomra csiszolt gépezetet, hogy a végeredmény egy olyan album legyen, amelyhez fogható nem nagyon van a korszakban.
Mert hát jönnek szép sorban a többiek is: az 11th Commandment power metalos alapjaival és zseniális, válaszolgatós énekével, a Suicidal Justice középtempós, heavy metalos nyomulásával, a Vandal technikás dallamaival, lendületességével és az énekes rikácsolásával, a S.C.U.M. Jackson üvegrepesztő sikolyaival és speed metalos zakatolásával, vagy a Calculated Extinction (Driller Killer) fúrós gyilkosával az elején, az album legthrashesebb elemeivel.
Rutinos Satan-hallgatóknak feltűnhet, hogy egyvalami kimaradt a felsorolásból. Igen, az Avalanche of a Million Hearts, ami nem véletlen, ugyanis ez a dal még a rendkívül magas színvonalú anyagból is felfelé lóg ki, konkrétan külön szintet képvisel. Igazi progresszív mestermű, az egész album esszenciája, ami a ballada és az agresszív, tökéletesre formázott speed metal keveréke. Az egész szám katartikus, érzelmekkel teli, mégis kellőképpen kemény, nem megy át nyálasságba, a gitárszólók pedig lenyűgözőek, és tökéletesen simulnak bele a produkcióba, úgy, hogy még a 8 perc 11 másodperces hossz sem tűnik túl hosszúnak. Elképesztő, fenomenális teljesítmény, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni minden pillanatáról.
Hogy kinek ajánlom ezt a lemezt? Mindenkinek, aki szereti a Metal Church vagy a Nuclear Assault zenéjét, vagy csak a ’80-as évek végi speed/thrash bandákat, és mégis valami egyedi ízre vágyik, mert pontosan ezt nyújtja a Satan. Sajnos csak ezen az egy albumon, de talán ez is hozzáad az egész alkotás varázsához, hogy valami olyan született meg akkoriban Newcastle sötét bugyraiban, ami egyszeri és megismételhetetlen.
Kedvencek: Avalanche of a Million Hearts, Who Dies Wins
Leave a Reply