Bevallom, korábban nem ismertem ezt a török zenekart, sőt, ha az új album borítóján múlik, még ma sem ismerném. Azonban a Rise of the Alchemist olyan pozitív kritikákat kapott az általam követett zenei szakportálokon, hogy nagy nehezen azt mondtam, na, jó, hallgassunk bele! Gondolom, ismeritek azt az érzést, amikor szinte egy kattintás is elvesztegetett időnek tűnik, rohadt egy világban élünk. Kényelmesek lettünk, hol vannak már azok az idők, amikor heteket vártunk egy postacsomagra, benne az átmásolt kazettákkal vagy, ne adj isten, műsoros CD-kkel. Nos, nem bántam meg azt a kattintást, olyannyira nem, hogy egyelőre ez a lemez vezet az év végi listámon a „2022 legjobb metal albuma” versenyben!
Na, de kik ezek a srácok? A zenekar török, ami meglepett. Eddig a Pentagram (Mezarkabul) zenekaron kívül még nem találkoztam török csapattal, de ha ilyen minőséget tudnak produkálni, azt hiszem, rá kell keresnem a náció zenei életére.
A bandát 2002-ben alapította a gitáros Deniz Tuncer, első albumuk 2013-ban látott napvilágot, már az sem volt rossz, ami végül is érthető, hiszen a dalírói véna és a kiváló énekes kilenc évvel ezelőtt is adott volt. Azt nem értem, és infót sem találtam róla, hogy miért kellett ennyit várni a második albumra, de annyi bizonyos, hogy az eltelt idő csak jót tett a zenekarnak, a Rise of the Alchemist dalai szinte tökéletesre lettek csiszolva.
Szinte mindenhol, ahol szó esett a Saints ’N’ Sinners-ről, megemlítik a német Edguy nevét, mint összehasonlítási alapot. Ennek van is létjogosultsága, igaz, a 2013-as korongnál sokkal inkább, mint az idei lemez esetében. Azt kell, hogy mondjam, mostanára kiforrott a csapat saját stílusa. Már a rövid intró után berobbanó As Above So Below megmutatja, mi a csapat első számú csodafegyvere, ez pedig az ének. Mehmet Kaya hangja már csak nyomokban hasonlít Tobias Sammet frazíros, nekem mindig is túl színpadias mesehős orgánumához. Mehmet erőteljesebb rekesztésekre is képes, és még véletlenül sem mondja meg a hallgató, hogy itt egy török énekes igyekszik angolul énekelni. Lendületes európai metal muzsika hatalmas refrénekkel és ízléses dallamokkal, olyan csapatok nyomán, mint a már említett Edguy, a Helloween, vagy a Savatage. A Sava hatása különösen a Death Comes in Winter című dalban érhető tetten, szinte egy kis rockopera bontakozik ki ebben a majd nyolcperces szerzeményben. Ugyanez az érzésem a 11 perc feletti címadó dalnál is. De akad itt arabos hatású, középtempós metal darab is Queen of the Nile címmel, vagy power lírai a Dreamer képében.
Változatos, professzionálisan kivitelezett, remekül megszólaló, dallamorientált metal albumot tett le az isztambuli csapat az asztalra, és ennek fényében különösen nem értem a borító rútságát, főleg úgy, hogy a belső borító tarot kártyákat idéző képei kábé százszor igényesebb grafikai munkák. De ha csak ennyi bajom tud lenni egy lemezzel, egye fene, túlteszem magam rajta, mert a zene, ami rajta van, bőven kárpótol!
Leave a Reply