Running Wild: Under Jolly Roger (1987)

Rock ’n’ Rolfékat második albumukkal, a ’85-ös Branded and Exiled-dal ismertem és szerettem meg. Az anyagra a Rózsavölgyi zeneműboltban (!) tettem szert műsoros kazettán, majd a Music Box-ban a Gates to Purgatory-t is felvetettem. Egy bőrbe és láncokba öltözött, alapvetően speed/power muzsikát játszó, és jórészt okkult témákat megéneklő csapatként könyveltem el őket, így kisebb meglepetésként ért, amikor ’87-ben hajóra szálltak, és felhúzták a halálfejes lobogót. Ha esetleg akkoriban még nem követted volna őket, képzeld el, hogy új anyagként kijön az Under Jolly Roger, a muzsikusok mintha jelmezbálba készülnének, a promófotókon és a koncerteken is kalózkalpagban, színes kabátokban feszítenek, kiegészítőnek kard, pisztoly, kincsesláda – akárcsak honfitársaik, a Stormwitch tagjai, akik körülbelül ugyanez idő tájt váltottak köpönyeget.

Érzésem szerint a zene is lágyult valamelyest, a gitárhangzás már nem horzsolt úgy, mint néhány évvel korábban, talán a tempó is lassult, és hát nyilván a tematika is evilágibb, történelmibb lett. Honnan is tudhattuk volna, hogy ez nem egyszeri utazás lesz, hanem egy új, gyakorlatilag máig tartó korszak nyitánya? A zenekar ezzel az albummal talált rá saját pályájára, identitására, vált a műfaj első számú kalózbrigádjává, ezzel az imázzsal érve el pályafutása legnagyobb sikereit. Az Under Jolly Roger volt a bemelegítés, a próbakör, ami alapvetően jól sikerült, bár az évtized három kalózos albuma (UJR, Port Royal, Death or Glory) közül nekem ez tetszik a legkevésbé.

A Jolly Roger ugye a kalózok halálfejes zászlaját jelenti, amin fekete alapon egy koponya és alatta két, keresztbe tett lábszárcsont látható. A lobogó egy korai változatán egy csontváz egy dárdával bök egy szív felé. A kifejezés ez utóbbira vonatkozik: a jolie rouge franciául szép pirosat jelent, ebből lett előbb Jolie Roger, majd a mai változat. Egy másik verzió szerint a 17. században Roger vagy Old Roger az ördög beceneve volt.

Nyilván megoszlanak a vélemények arról, hogy melyik volt a banda klasszikus felállása, bár ezen a téren igazából csak a szólógitáros személyét illetően lehet kérdés. A debüt albumon még Preacher (Gerald Warnecke) játszott, a Branded…-en váltotta őt Majk Moti (Michael Kupper) aki aztán egészen az 1990-es Wild Animal EP-ig vitorlázott együtt társaival. Az első három album ritmusszekciója viszont végig változatlan maradt: Stephan Boriss basszusgitározott és Hasche (Wolfgang Hagemann) dobolt. ’87 után a kalózhajó fedélzete valóságos átjáróházzá vált, a zenekar négy évtizedes történetében mindössze egyetlen olyan korszak volt (1994-98), amikor egymás után három albumot is ugyanaz a felállás készített.

Ami még érdekesség, hogy a kalózimázs ellenére dalaikban sosem vitték túlzásba ezt a témát, a bemutatkozó albumon is mindössze egyetlen dal, a címadó szól a tenger farkasairól, a Port Royal-on kettő stb. A kampókezűek, falábúak és félszeműek első jelenését viszont szerintem így sem felejti el senki:

„Ship ahoy! Three-master off the starboard bow! Man the cannons: fire!” – süvölti Rolf kapitány a lemez elején, majd az ágyúlövéseket követően kezdetét veszi a hajsza a hullámokon, a préda becserkészése, amelynek végén felhangzik a rettegett csatakiáltás: „Ready for boarding!”, azaz „Készüljetek a (másik) hajó elfoglalására!”. A refrén, azaz a dal címe máig belénk ivódott, kántálása egy kalóz ovi nagycsoportosainak sem jelentene problémát. 🙂

A többi nótában egy poszt-apokaliptikus társadalomban túlélésért folytatott harcot (War in the Gutter), a motorozás szépségeit (Raw Ride), a saját jövőnkbe tett űrutazást (Land of Ice), egy gyémántokkal teli láda utáni tébolyult kutatást (Diamonds of the Black Chest) vagy éppen korunk társadalmi egyenlőtlenségeit (Merciless Game) éneklik meg, a Raise Your Fist pedig egy újabb együtténeklős metal himnusz.

Legnagyobb kedvencem a lemezről a Beggar’s Night, amely az elejétől a végéig egy tökéletesen összerakott nóta: ugyan nem itt halljuk az anyag legjobb szólóját, ám az alap gitártéma csicsergése az összes többi dalt túlénekli, a riffelés és a ritmus a Branded… album legjobb pillanatait (Mordor) idézi, és Herr Kasparek is szépen odarakja a refrént. Ha a Raise Your Fist-et teszem meg a dalcsokor ezüstérmesének, akkor a Merciless Game-é a bronz: speed-es zakatolása ezt a számot is az előző albummal rokonítja, ráadásul a szólót követően itt is felcsendül egy olyan „éneklő” gitármelódia, amely korábban a Diabolic Force-ot és a Fight the Oppression-t is naggyá tette.

Ahogy a legtöbb Running Wild lemezen, ezen is vannak kevésbé izgalmas szerzemények, például a War in the Gutter, a Raw Ride vagy a Land of Ice. Tölteléknótáknak mégsem nevezném őket, mert ezekben is találhatunk élvezetes momentumokat. A Raw Ride-ban a kissé alapra vett, ám így is élvezetes szólót emelném ki, a Diamonds of the Black Chest végén az őrül kacajt, a Land of Ice pedig az anyag leglassabb szerzeménye, amely komótosan vonszolja magát a csillogó fekete/ezüst barázdákon, bizonyos – instrumentális – részeiről pedig a Maiden epikus nótáinak zeneisége, hangulata ugrik be.

Egyes későbbi kiadásokon megváltoztatták a számsorrendet, ami számomra eléggé zavaró; gondolom, közületek is sokan vannak úgy, hogy annyira belétek ivódott az anyag, hogy amikor az egyik szám véget ér, tudjátok, melyik nóta következik, milyen dallam fog felcsendülni a következő másodpercben. Na, egy ilyen megkutyult setlist ebből a szempontból tiszta meglepetés… 🙂

A lemez mindössze 35 perces, amivel az előző két album sztenderdjét követték; a következő Port Royal már majdnem háromnegyed órás, a Death or Glory pedig az egyórás játékidőhöz közelít. Az Under Jolly Roger az átmenet a csapat láncos-bőrös és kalózkosztümös korszaka között. Már tengerre szálltak, de Rolf még mélyen, karcosan énekel, amiben ugye az egy évvel későbbi anyag hoz majd változást.

A szerző: Coly 1227 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*