Tulajdonképpen nem is igazán értem, hogy miért én írom ezt a cikket. 🙂 Hiszen tudom, hogy vannak a Rattle-s kollégáim között nálam sokkal „szakavatottabb” firkászok, akik jobban képben vannak e banda idén kereken 20 éves munkásságával. Az igazat megvallva, pont két ilyen Parkway Drive-szakértő szerkesztőségi tagunk erről az albumról folytatott rövid kommentcsatája keltette fel az érdeklődésemet ezen anyag iránt. Korábban még soha nem hallottam ezt a csapatot, csak a nevük volt némileg ismerős. Mint azt már több cikkemben is említettem, a metalcore műfaj, amiben ezt a csapatot is jegyzik, eléggé hidegen hagy, vagy mondjuk inkább úgy, hogy nem áll igazán közel hozzám. Viszont már itt előrebocsátanám, hogy ez a lemez hál’istenek csak nyomokban tartalmaz „fémmag”-hatásokat! Itt már sokkal inkább egy befogadhatóbb, dallam-centrikus, modern metal muzsika hallható a legjobb fajtából!
Mint az korábbi interjúikból is lejön, és amit Metalbéci kollégám is megerősített, ez a dallamosodás körülbelül két-három lemezzel ezelőtt kezdődött a csapat életében. Hogy ez a váltás a régi rajongóiknak mennyire jött be, nem tudhatom, de nekem ez a cucc az idén etalonnak számít, ebben biztos vagyok! Ez tipikusan az a lemez, amiről nehéz kiemelni egy-egy jó dalt, mert mind az! 🙂 Na, jó, van két, számomra kissé haloványabb pontja az anyagnak. Az egyik a Stranger, ami egy mindössze 50 másodperces, motyogós monológ, szóval a rövidsége miatt nem is zavar igazán. A másik pedig az album utolsó száma, a picikét átlagtrack From the Heart of the Darkness.
A többi kilenc szám viszont nálam simán ötpontos. A korong legfőbb jellemzője, hogy a Darker Still (Még sötétebb) cím ellenére szerintem nagyon is pozitív hangulatuk van a nótáknak, köszönhetően a fentebb említett gitár- és énekdallamoknak. A lemezt nyitó, élőben majd tömegugráltatós Ground Zero, az Imperial Heretic vagy éppen a fülbemászó címadó szám a fütyülős, slágeres kezdésével már elsőre ragad, mint a Technokol Rapid.
A keményebb hangvételű Like Napalm, Glitch, és főleg a szaggatós Soul Bleach – igaz, hogy melódiákkal fűszerezve, de – jól hozza a banda kezdeti, még karcosabb zenei stílusát. A különleges hangulatú If a God Can Bleed ááá-zos háttérvokálja és a The Greatest Fear-ben hallható mély hangú férfikórus az Accept ’80-as évekbeli legjobb pillanatait juttatja eszembe.
Mivel az AC/DC nem tartozik a kedvenceim közé, más ausztrál bandát pedig nem is nagyon ismerek :-), így a Parkway Drive e hetedik lemezével a déli kontinensről a kedvenc zenekarommá avanzsált! Az utolsó világ körüli turnéjukon nyújtott színpadi látványvilágukat sok, velük egy szinten lévő banda megirigyelhetné.
Kedves Rattle-olvasó! Ha egy olyan metal zene-szerető valaki vagy, aki hozzám hasonlóan képes levetkezni a metalcore bandák iránt érzett esetleges előítéleteit, és fogékony a modern felfogású, újkori melodikus metal zenék iránt, akkor ezt az albumot mindenképpen hallanod kell! Mondok, higgyé! 🙂 UFF!
Leave a Reply