Ötlemezes életmű?

A múltkor, valamelyik banda munkásságának értékelése kapcsán, valaki kommentben megjegyezte: az lenne a legjobb, ha minden zenekar készítene öt albumot, utána pedig lelépne a színről, hiszen onnantól már úgyis csak ismétli önmagát.

Eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha minden előadótól csak az első öt nagylemez állna a rendelkezésünkre. Mennyire adnának ki azok egy kerek egészet, vagy – ismerve a tényleges diszkográfiát – milyen mértékben lenne hiányérzetünk? Tudom, volt már olyan cikkem, amiben arról írtam, hogy mi lenne, ha nem léteztek volna a nyolcvanas évek, vagy ha minden, 2000 után született alkotás hozzáférhetetlenné válna. Most viszont konkrét csapatok, „gyerekkori” kedvenceim kapcsán térképeztem fel ugyanezt.

Ha van kedvetek, csatlakozzatok: kommentben írjátok meg, hogy nektek mely lemezek hiányoznának az egyes bandák későbbi korszakából! Kiegyeznétek-e azzal, ha csak az első öt albumot birtokolhatnátok tőlük? Én a következőképpen vagyok az alábbi zenekarokkal:

AC/DC: az első öt album = Bon Scott-korszak. Ilyen szempontból kerek a történet, de nem hiszem, hogy bárki is szívesen lemondana a folytatásról, a Hells Bells-ről, a Back in Black-ről, a For Those About to Rock-ról, a Thunderstruck-ról és a többi nagy, ’80-as, ’90-es évekbeli slágerről.

Accept: az első két albumot szívesen lecserélném a Metal Heart-ra és a Russian Roulette-re, utóbbit követően azonban leváltam a német csapatról, így nem élem meg hiányként, hogy lemaradtam a folytatásról.

Alice in Chains: hozzám az első három album áll közel, a második hármat is ismerem, ám nem sajnálnám, ha kimaradnának az életemből.

Anthrax: bár a legutóbbi két albumot is szeretem, simán kibírnám, ha az ötödikként megjelent Persistence of Time-mal, sőt, már az előző State of Euphoriával véget érne a csapat diszkográfiája.

Black Sabbath: hát, az első öt anyag valóban tökéletes, a hatodik Sabotage-nál kezdett gellert kapni a csapat története, de azért egy Heaven and Hell, egy Mob Rules, egy Tyr vagy egy 13 nagyon hiányozna a gyűjteményemből.

Blind Guardian: Hansiék első öt albumát szeretem, onnantól nagyjából le is kapcsolódtam róluk.

Candlemass: tény, hogy az első néhány album számít etalonnak, de nálam a 2005-ös Candlemass vagy a 2019-es The Door to Doom is nagy kedvenc, sőt, igazából mostanában került igazán közel hozzá a banda.

Danzig: az első négy album az alap, a többi nélkül simán ellennék.

Death Angel: itt az első három lemez kihagyhatatlan, a többihez nem ragaszkodnék.

Deep Purple: az első három album volt a bemelegítés, Blackmore-ék negyedik alkalommal gurítottak először nagyot (In Rock); a hatodik Machine Head-et, a nyolcadik Burn-t és a tizenegyedik Perfect Strangers-t ki nem hagynám a gyűjteményemből.

Dio: a Mesternek szerintem a negyedik Dream Evil volt az utolsó kimagasló albuma, úgyhogy áll az alku!

Dream Theater: itt is rendben van a dolog. A hatodik Six Degrees…-t és az azt követő Train of Thought-ot is szoktam hallgatni, de nálam a kedvencek sora az ötödikként megjelent Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory-val ér véget.

Exodus: itt a hatodik Tempo of the Damned hiányozna a kollekcióból, egyébként rendben van.

Gamma Ray: itt is a hatodik lemezt (Power Plant) sajnálnám, ha eltűnne az életemből. A hetedik No World Order!-t is szoktam hallgatni, annak a hiányát azonban kevésbé bánnám.

Gojira: a francia csapat hatodik albumával, a Magmával vált a kedvencemmé, úgyhogy inkább a két utolsó anyagot választanám, mint az azokat megelőző ötöt.

Grave Digger: egyértelműen az első három album a kedvencem. A rövid Digger-korszaknak annyira sikerült elriasztania tőlük, hogy azt máig nem sikerült kihevernem. 🙂

Helloween: Walls of Jericho és az első két Keeper… album – nem is igen vágyom tőlük másra. Esetleg még a legutóbbi lemez jöhetne (Helloween – 2021), de az már csak hab a tortán.

In Flames: a debüt Lunar Strain-t szívesen lecserélném a hatodik Reroute to Remain-re, egyébként rendben.

Iron Maiden: na, itt szó sem lehet rövidítésről! Az első öt album nyilván alap, viszont nekem a hatodik Somewhere in Time és az azt követő Seventh Son… a kedvenc Maiden-lemezem. Plusz a 2000-es Brave New World és a tavalyi Senjutsu is azt igazolja, hogy Harriséknak vétek lett volna öt LP után abbahagyniuk.

Judas Priest: itt is hasonló a helyzet. Halfordék hatodik lemezükön, a British Steel-en váltottak sebességet, legnagyobb klasszikusaik, a műfaj meghatározó albumai, a Defenders of the Faith és a Painkiller is ezt követően születtek.

Kiss: itt megint csak nem vagyok kompromisszumképes. Néhány évvel ezelőtt lehet, hogy ebben a felsorolásban fel sem merült volna a csapat neve, most viszont azt mondom, első lemezüktől egészen a tizennyolcadik Psycho Circusig a legtöbb albumukon vannak olyan dalok, amelyekhez ragaszkodom, úgyhogy őket főbenjáró bűn lett volna öt korong után eltanácsolni a pályáról.

Kreator: sajnáltam volna, ha Milléék idő előtt abbahagyják, hozzám ugyanis utolsó három albumukkal sikerült közel kerülniük.

Led Zeppelin: hat album vagy egy sem! 🙂 Ahogy az első négy örök klasszikus, úgy a hatodik Physical Graffiti is kihagyhatatlan.

Manowar: itt is nagyjából hasonló a szituáció, mint a Maiden vagy a Priest esetében. A hatodikként megjelent Kings of Metal, a sorban nyolcadik Louder than Hell és a legutóbbi The Lord of Steel legalább akkora kedvencem, mint a hőskor klasszikusai.

Marilyn Manson: nálam az első öt lemezzel (a The Golden Age of Grotesque-kel bezárólag) is kerek a történet. A lényeg, hogy köztük legyen az Antichrist Superstar–Mechanical Animals–Holy Wood szent(ségtelen)háromság. 🙂

Megadeth: bár Mustaine-éktől épp’ most jött ki egy jól sikerült új album, az első öt anyaggal maximálisan elégedett lennék, a hatodik Youthanasia már nem tetszett annyira, mint elődei.

Mercyful Fate: nyilván nem véletlen, hogy koncertjeiken Kingék hét nagylemezük közül csupán az első kettőről játszanak számokat. Én is beérném ezekkel.

Metal Church: tökéletes, nem is kell tőlük több!

Metallica: talán jobb is lett volna a csúcson, a Black albumot követően abbahagyni. Az egy makulátlan életmű lett volna. A későbbi anyagok közül a Death Magnetic-et hallgatom még szívesen.

Motörhead: mi az, amit Lemmyék első öt lemezükön, az Iron Fist-tel bezárólag nem játszottak el? 🙂 Mondjuk, hozzám a ’87-es Rock ’n’ Roll album is közel áll, és az egy évvel korábbi Orgasmatron is hiányozna az életműből…

Nevermore: mondjuk, hogy elég az első öt lemez. Az utolsó kettő marad le, a Dead Heart… és az Enemies of Reality viszont bent van a körben.

Overkill: A Feel the Fire-től a Horrorscope-ig – tökéletes!

Ozzy Osbourne: ejnye, a No More Tears éppen lecsúszik a listáról! Akkor már inkább a No Rest for the Wicked-et hagynám ki.

Pantera: sokunk számára az ötödikként megjelent Cowboys from Hell albummal kezdődik az „igazi” Pantera életműve. Nehogy már a hatodik Vulgar Display… kimaradjon!

Paradise Lost: valószínűleg vannak olyanok, akik szerint a csapat már az Icon albummal „eladta magát”. Nálam itt kezdődött és a hatodikként megjelent One Secondnál végződött a fénykor, úgyhogy utóbbit nagyon bánnám, ha nem adták volna ki.

Rage: a hatodikként megjelent Trapped! még kellene, utána viszont tőlem akár le is húzhatták volna a rolót.

Rhapsody: nálam három, maximum négy éven át, az első három album időszakában tartott az olasz csapat diadalmenete.

Running Wild: az első öt album plusz a hetedikként napvilágot látott Pile of Skulls, és megegyeztünk!

Scorpions: Meinéék munkásságát gyakorlatilag az első album óta nyomon követtem, és lelkesedésem egészen a kilencedikként kiadott Love at First Sting-ig kitartott, úgyhogy itt sem alkuszom.

Sepultura: a hatodikként megjelent Roots is a Sepu-életmű alapdarabja, azt nem adom. Akkor már inkább a debüt Morbid Visions-t.

Slayer: a Show No Mercy-től a Seasons in the Abyss-ig – bocs, de nekem nagyjából eddig tartott a Slayer. A folytatás kábé olyan számomra, mint a Sepu Derrick Green-nel. Mintha Arayáék onnantól más nyelven kezdtek volna beszélni.

Stormwitch: nekem tőlük az első négy album is untig elég.

Suicidal Tendencies: nem lehetne hatra módosítani a korlátot? 🙂 Az Art of Rebelliont azért még bevenném a Halhatatlanok Klubjába.

Testament: a The Ritual még éppen bent van – perfekt!

Trouble: nálam az 5-7. album a nyerő, úgyhogy jó, hogy nem álltak le a Manic Frustration után.

Type O Negative: összesen hét album a termés, amelyek közül, ha ötöt választhatnék, akkor a 2-6. vagy a 3-7. lemez mellett döntenék. A Life Is Killing Me semmiképpen nem maradhatna ki!

Uriah Heep: nálunk is vegyük bele még a hatodik Sweet Freedom-ot, és rendben vagyunk!

Volbeat: Na, ha valakik, akkor Michael Poulsenék akár már harmadik albumuk, a Guitar Gangsters & Cadillac Blood után szögre akaszthatták volna a villanygitárt! Addig imádtam őket, onnantól kezdtek kommercionalizálódni, és vesztettem el irántuk az érdeklődésemet.

Yngwie Malmsteen: a negyedik albumig követtem a gitár Paganinijének munkásságát. Addig nagyjából tetszett is, amit csinált, de annyi éppen elég volt tőle.

Azok a kedvenceim, akiknek egyelőre nincs, vagy nem is lesz ötnél több albumuk:

Celtic Frost
Kyuss
Psychotic Waltz
Steeler
System of a Down
Twisted Sister
Warlock
White Zombie

Én ezeket a csapatokat tartottam érdemesnek ilyen szempontból mérlegre tenni. Innentől szabad a vásár: nyugodtan említsetek más bandákat is! Kezdésnek mit gondoltok például a Venom, a Voivod vagy a Rammstein életművéről?

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

  1. Nasum: ismert okok miatt csak 4 lemez, és az utolsó a stílus ellenére már-már telis tele grind slágerekkel-), egy fasza darálós album még biztos lett volna bennük. De legyen öt ha a rengeteg splitet és ep-ket összemásoljuk-)
    Carcass: pont öt, sőt a Hattyúdal jobb mint a Heartwork – már csak azért is mert tényleg-)
    Amorphis: öt, mert az Am Universum eléggé töltelék lett, fos na, de a kövivel javítottak, onnan meg áh hagyjuk is…
    Tiamat: első öt pipa onnan meg áh hagyjuk is…-)
    Anathema: első kettő ok, az Eternity-re totál szétcsúsztak, olyan is, Alternative4 megint rendben, Judgement kaki, A Fine Day to Exit szimplán gyenge, A Natural Disaster a csúcs (majd oszlatás kellett volna de minimum névváltoztatás, ami majdnem be is jött), és ez így csak négy de én ideveszem az egyik ha nem a legjobb doom-death ep-albumot is: PentacostIII. Öt.
    Type O: én már nemtom követni hogy most épp ki honnan számolja az első albumot, már a volt tagok sem szerintem, ha 91-től akkor négy és fél: 96-99 kiesik, a A Life Is..en már ott a zöld szikrácska, az utolsó meg újra a régi, és erre puff.
    Rammstein: első három alap, a Mutter-t nem nem tudták überelni, nem is lehetett, de azért a 05 és 09-esek korrektek.
    És biztos van még sok ötös de hirtelen ennyi.

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*