Ha esetleg nem hallottál az Oar-ról, ne lepődj meg. Ugyan egy 2017-ben megjelent bandáról van szó, de a még abban az évben kiadott Sect Burner nem sok vizet zavart, maximum őket. Annyira, hogy egészen tavaly nyárig nem is találkoztak, ám azon nyomban össze is ültek, hogy összedobjanak egy kiváló albumot.
Ugyanis a 2022-es The Blood You Crave, bár nem tökéletes, az idei szegényes black-felhozatalban – nálam legalábbis – igencsak kellemes meglepetés. A négytagú ausztrál társaság egy eléggé minimál cuccot dobott ki post-black címkével, szerintem azonban a zene sokkal közelebb áll a klasszikus, régebbi irányvonalhoz, mint a mai hullám darabjaihoz, egyedibb hangulatát a mind zenei, mind pedig hangulati elemként fel-feltűnő doomosabb részek teszik jellegzetessé.
Hat szám, 44 perc. Ennek negyedét az egyértelműen sok munkával megalkotott címadó dal, a The Blood You Crave teszi ki. A végig egy hangsávban „kúszó” ének mögött szinte észrevétlenül váltanak át a nyitó darálásból egy nagyon komor, vontatott, majd ötperces, már-már My Dying Bride-ot idéző doom-szekcióba, hogy utána újra lezúzzák az ember fejét, lezárván egy újabb slow-deep résszel. Nagyon zsigeri, nagyon sötét hangulatú és nagyon black.
Az utána érkező Doomed and Damned már az emészthetőbb kategóriába tartozik. Ugyan végig ott motoszkál az a súlyosan lehangoló érzet, a zene lágyabb húrokat penget. Szó szerint. Egyszerű akusztikus nyitó, erős, ám jóval lágyabb dobok és gitár. Csak az a hang ne lenne. Az az irtózatosan lehúzó, monoton, földöntúli károgás. Ekkor érzi át az ember, mit is érezhet az a magányos, fényárban úszó alak a szikla szélén, amit a borítón csodásan megalkottak, és ami tökéletesen visszaadja, hogy mit várhat az ember a zenétől.
A szintén alig ötperces Perfect Agony még az előző dalnál is jobban ereszt a gyeplőn. Még több dallamot, még több lágy gitárrészt sűrítettek bele, sőt, már-már rockos pillanatokat véltem felfedezni. De az a komor, monoton, síron túli, vagy éppen sír felé terelő kántálás mégis jelzi, hogy a kép és a hang bizony csalóka.
Ugyanis a Souls Lost in Frost pont olyan, mint a címe. Az embert még mélyebb depresszióba löki. Hiába az itt-ott egyre erősebb rockos, punkos pillanatok, az egész szám még mélyebb hangzása, az ének egyre agresszívabb és egyre nagyobb gyűlöletbe csapó éle teljesen a mélybe húzza az embert. Nagyon sok váltás, nagyon sok jó zenei megoldás van csak ebben a számban, mégis szüntelenül az a hang jár a fejünkben, ami végig kísért utunkon.
S elérkeztünk az album utolsó számához, az elsőhöz hasonlóan tizenkét perces What Once Used to Bloom-hoz. Ami zeneileg is hasonló, mint az első nóta. Nagyon vontatott, nagyon mélyre hangolt és nagyon sötét. Méltó keretbe zárva a közbenső számokat, hasonlóan klasszikus black-es részekkel átszőve, és hasonlóan Bride-os hangzással (csodálkoznék, ha nem lennének nagy rajongói a bandának).
Összegezve, ez egy nagyon nehezen emészthető darab, nem is ajánlom mindenkinek. Míg azonban a Wiegedood-ot extremitása, ezt inkább a remekül, ám szélsőségesen elkapott hangulata miatt. Lassú és hömpölygő. Komor és mély. Talán csak a nagyon korai időkben volt szerencsém ennyire sötét atmoszférájú, ennyire embert lecsupaszító és ennyire a határmezsgyén mozgó műhöz. Nagyon óvatosan, nagyon remekül találták el az arányokat a stíluselemek között, elkerülvén mind az unalmat, mint pedig a „túl-lightosodást”.
És ahogy így a végére értem a cikknek, rájöttem, ez az anyag pont az ilyen magamfajta embernek való, és valójában nagyon tetszik. Rendesen be is ragadt mind az agyamba, mind a lejátszómba, így nem tehetek mást, mint megadni rá az idei első öt pontot!
Leave a Reply