Motörhead: Iron Fist (1982)

Nem is olyan régen, amikor még Dávid Laci és Zozzie is aktív állományú szerkesztőségi tag volt, minden év vége felé összeírtuk, hogy a rá következő esztendőben mely lemezekről szeretnénk jubileumi megemlékezést írni. Egyeztettünk, egyes anyagokhoz ragaszkodtunk, másokról lemondtunk a többiek javára, aztán beosztottuk maguknak, és igyekeztünk lehetőleg az évfordulóra vagy ahhoz közeli dátumra időzíteni a cikk megjelenését. Azóta körbeértünk, az elmúlt öt évben valamennyi kedvencünk túllépett egy kerek – 15, 25, 25, 30 stb. éves – születésnapon, így egyre kevesebb olyan anyag van, amiről írhatunk ebben a rovatban. És azok a lemezek is egyre kevésbé favoritok, valami miatt azonban mégis érdemesek a kitüntetett figyelmünkre. És amikor éppen nincs olyan új album, amit a figyelmetekbe ajánlhatnék, visszanyúlok egy-egy ilyen jubilánshoz, amiről az év elején még nem terveztem, hogy írni fogok, ám mivel last minute versenyzőként szállnak a ringbe, nem feltétlenül a „napjukon” emlékezem meg róluk. Az Iron Fist is így került most a képbe.

Annak idején valószínűleg sokak számára jelentett belépőt a heavy metal világába a Motörhead muzsikája. Én azonban csupán apránként csipegettem fel a londoni csapat életművének morzsáit, s így csak jókora késéssel került közel hozzám (érzelmileg) Lemmyék munkássága. Egy szám a rádióból, egy a tévéből, három egy ismerős ismerősétől kölcsönkapott válogatáskazettáról… Az Iron Fist volt az első teljes album, amit valakitől átvettem magamnak, majd a No Sleep ’til Hammersmith koncertlemez és a ’87-es Rock ’n’ Roll dalai jelentették kapcsolatunk további állomásait. Sokáig egyhangúnak gondoltam a csapat stílusát, lemezeit „tizenkettő egy tucat” dalok gyűjteményének, érdekes módon az Iron Fist egyes szerzeményei – ha nem is hallgattam őket túl gyakran – mégis meg tudtak fogni.

Ian „Lemmy” Kilmister, Edward „Fast Eddie” Clarke és Philip „Philthy Animal” Taylor – furcsa egy olyan kortárs zenekar tagjainak névsorát olvasni, akik közül ma már senki nincs az élők sorában. Az Iron Fist, ha nem is a Motörhead legjobb albuma, olyan szempontból mindenképpen emblematikus alkotás, hogy ezen játszott utoljára együtt a klasszikus felállás. 1980-ban ugye megjelent az igazi áttörést hozó Ace of Spades, az egy évvel későbbi Európa-turné angliai állomásain, Newcastle-ben és Leeds-ben pedig rögzítették a No Sleep ’til Hammersmith anyagát, ami még ugyanazon év júniusában napvilágot is látott, és meg sem állt az eladási listák első helyéig. Illetve, ugyancsak 1981 elején a Girlschool-lal is összeraktak háromszámos, szűk tízperces anyagot, amelyen egymás egy-egy dalát, illetve a Johnny Kidd & The Pirates Please Don’t Touch című nótáját dolgozták fel.

Ilyen színes háttér elé sétáltak be aztán az Iron Fisttel, ami érhető módon nem tudott akkorát durranni, mint elődei (csupán ezüstlemez lett, míg az Ace of Spades és a No Sleep… is bearanyozódott). „Ha nem is a Motörhead legjobb albuma” – írtam az előbb, de van-e egyáltalán olyan, hogy legjobb, és ha van, akkor mitől az? Közönségszavazásunkon az Ace of Spades bizonyult a legnépszerűbbnek, nyilván nem véletlenül kereskedelmileg is ez a trió legsikeresebb anyaga. De ahogy végigpörgettem az aranykor meghatározó Motörhead-lemezeinek számlistáját, mindegyiken találtam dalokat, nem is egyet, amelyeknek a címét olvasva semmi nem ugrik be róluk. A kedvencség, ezt már sokszor megállapítottuk, sokkal inkább szubjektív, mint objektív kategória. Egy anyag valószínűleg azért áll közel a szívünkhöz, mert jókor talált meg bennünket, mert az volt az első, amin keresztül megismertük és megszerettük a csapatot, mert olyan sokszor hallgattuk, hogy a végén a sejtjeinkbe ivódott, satöbbi.

Objektíve pedig attól jobb egy lemez, mint egy másik, hogy időtállóbb, hogy több dala maradt meg a köztudatban. Nos, az Iron Fist ezen a téren tényleg nem teljesít valami fényesen: a címadó szinte valamennyi későbbi Motörhead Best of albumon helyet kapott, ami esetenként még fel szokott kerülni egy-egy terjedelmesebb válogatásra, az a Go to Hell, a Heart of Stone és esetleg az America. A csapat koncertjein az Iron Fist a hetedik leggyakrabban játszott szerzemény volt, a következő a Heart of Stone, ami csupán az 53., az America pedig a 75. De ki emlékszik már egy Sex & Outrage-re, egy Shut It Down-ra vagy egy Bang to Rights-ra? Még én sem, pedig nekem vállaltan ez a kedvenc Motörhead-albumom. 🙂 És pontosan azért a favoritom, mert ez volt az első, mert jókor talált meg, mert sokszor hallgattam és így a részemmé vált.

Azért írok ennyit általánosságokról, mert nem hiszen, hogy a zenekart és az általuk egykor játszott zenét bárkinek is be kellene mutatnom, de oké, magáról a 40 éves örökifjúról is szólok néhány szót! 🙂 Nyilván akadnak olyan Motörhead-fanatikusok, akik még ebben a viszonylagos állandóságban is hallják, hogy az idők során a banda milyen irányba lengett ki zeneileg. Én azt érzem, de lehet, hogy ezt is csak azért, mert Lemmyéknek ezt a lemezét ismerem a legjobban, hogy az Iron Fist egy viszonylag dallamos anyag, és nemcsak a frontember énekel ki magából szokatlanul nagyívű melódiákat, Fast Eddie is többször elereszt egy-egy hasonlóan fogós témát.

Már a címadó refrénjében előkerülnek az első ilyen sorok:

You know me, evil eye
You know me, prepare to die…

De a Heart of Stone központi szövege is ugyanilyen emlékezetes:

Leave me alone
Get off the phone
I’ve got a heart of stone

A címadó ugye „kötelező” kedvenc, én további három nótát emelnék be a magam kis best of-jába: a bugis I’m the Doctort, az alap-gitárdallama miatt a Losert, és a szaggatott ritmusú, meg-megtorpanó Americát. Ezek a szerzemények azokat a ’80-as évekbeli délutánokat hozzák vissza bennem, amikor a kísérőszöveg nélkül átvett anyag dalainak próbáltam kitalálni a címét. De a Go to Hellnek is jó lüktetése van, bár ezt a nótát kivételesen nem a refrénje emeli az átlag fölé. Hasonlóan erős darab a Speedfreak a ráspolyosan érdes basszusréteg fölé pakolt, kő-egyszerű, a figyelmet mégis megragadó gitárdallamával. Számomra az utolsó ütős nóta a lemezen a (Don’t Need) Religion. A rock and roll itt középtempóban lötyög, az alapriff nagyon hasonlít a Loser-ére, Fast Eddie viszont gitárszóló címén valami egészen különleges hangokat csal elő a hathúrosból.

A lemez címéről néhány szót, mert ennek is különleges sztorija van. Ugye adná magát, hogy a bullshit generátorból kaptak elő egy jó kis metalos klisét, de nem ez történt. Volt egy időszak, amikor a csapat jogi okokból nem léphetett fel a saját nevén, így kitalálták, hogy arra a néhány alkalomra legyenek Iron Fist and the Hordes from Hell. Aztán, amikor az új lemez címén agyaltak, Lemmynek eszébe jutott ez a szituáció, és a nevet lerövidítve így került az album borítójára a Vasököl.

A folytatásról pedig röviden annyit, hogy Lemmy és gitárosa között már előtte sem volt felhőtlen a viszony, kenyértörésre viszont akkor került sor, amikor a frontember a Plasmatics énekesnőjével, Wendy O. Williams-szel szerette volna rögzíteni Tammy Wynette egykori slágerét, a Stand by Your Man-t. Rögzítette is, de Fast Eddie nélkül, az ugyanis nem volt hajlandó feljátszani a gitárrészeket (a Plasmatics bárdistái tették meg ezt), mondván, a zenekar ezzel az elveinek mond ellent.

Clarke az Iron Fist megjelenésének évében, egy turné közepén lépett ki a bandából. A lehető leggyorsabban meg kellett találni az utódját, meg is találták Brian Robertson (ex-Thin Lizzy) személyében, akivel folytathatták a turnét, akivel egy albumra szóló szerződést kötöttek, és akivel aztán nem is akartak hosszabbítani, leginkább azért, mert nem volt hajlandó a csapat régi slágereit játszani, de a színpadi öltözéke is hagyott kívánnivalót maga után.

Akárhová is rangsoroljuk az Iron Fist-et a legendás angol trió életművében, esetemben nagy szerepet játszott abban, hogy nyitottá váltam a Motörhead zenéjére, további anyagainak meghallgatására.

A szerző: Coly 1227 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*