Soha nem telt még el ilyen hosszú idő, hat év két Megadeth-stúdiólemez megjelenése között. De nem csak ezért vártuk sokan kíváncsian az új anyagot. Dave Mustaine-nél 2019-ben torokrákot diagnosztizáltak, régi harcostársa, Dave Ellefson pedig pedofilbotrányba keveredett, ezért távoznia kellett a csapatból. A frontember megharcolt a kórral, az új lemez bőgőtémáit nem kisebb név, mint Steve DiGiorgio (Testament, ex-Sadus, ex-Death stb.) játszotta fel, idén pedig James LoMenzo (ex-White Lion, ex-Black Label Society, ex-Ozzy, ex-Slash’s Snakepit stb.) csatlakozott állandó basszusgitárosként a zenekarhoz. Persze a többiek sem ettek még meg sok kását a banda fazekából: a brazil szólógitáros, Kiko Loureiro (ex-Angra) csupán a 2016-os Dystopián mutatkozott be az együttes rajongóinak, a belga dobosnak, Dirk Verbeurennek pedig a mostani lemez az első nagyobb munkája a Megadeth soraiban.
S ha már az új album közreműködőinél tartunk, a vendéglista is tekintélyes – legalábbis ami a hosszúságát illeti. A legnagyobb név kétség kívül Ice-T, aki a Night Stalkers című nótában rappel, de érdekességként megemlíteném a The Marching Metal Bastards menetzenekart, akik a Soldier On! végén hallható katonakórust harsogják, illetve Julija Tyihomirovát, aki a Dogs of Chernobylt narrálja – természetesen orosz nyelven. (A hölgyre rákerestem a neten: egy toronyugrót és egy pornószínésznőt találtam, az viszont nem derült ki, hogy melyikük szerepel a lemezen. 🙂 )
A Megadeth fiatalkorom alapzenekara volt, munkásságukat az első lemezüktől kezdve követtem. Rajongásom nagyjából a Countdown to Extinction albumot követően kezdett kihunyni. Ahogy azt a Cryptic Writings és a Risk kapcsán is írtam (itt), az ezredfordulóra teljesen eltávolodtam tőlük, s útjaink csupán a Dystopia megjelenése idején keresztezték ismét egymást. A banda 21. századi lemezeibe belefülelve ma is azt gondolom, hogy negligálásukkal nem sokat veszítettem, ahogy a 2016-os anyag sem vált nagy kedvencemmé. De örök optimista lévén, ez alkalommal is adtam esélyt Mustaine-éknek arra, hogy a maguk oldalára állítsanak.
Alapvetően mindig – ilyen hosszú szünetet követően pedig különösen – élmény a Megadeth muzsikáját, Mustaine jellegzetes orgánumát, reszelős riffelését és gitárdallamait hallgatni. Vigyáznunk kell azonban, hogy a viszontlátás öröme ne vonja el a fókuszunkat a dalok tényleges értékéről és esetleges hiányosságairól. Reménykedtem benne, hogy ekkora „rákészülés” után Dave végre valami igazán emlékezetessel rukkol elő. Hogy volt ideje hátrébb lépni, és kívülről ránézni saját munkásságára, szakítani a sztenderdekkel, a klisékkel, nemet mondani a külső és belső elvárásokra, s így képes lesz új színeket vinni a csapat kissé kiszámíthatóvá vált, látványos csúcspontokat nélkülöző muzsikájába. Természetesen nem egy újabb Peace Sells…-t vagy Rust in Peace-t vártam, azt viszont igen, hogy az új dalok is markánsan különbözzenek egymástól, mindegyiknek legyen saját arca, egyénisége. És hogy inkább nyolc ilyen, mint tizenkét középszerű nótával örvendeztessen meg a csapat.
Nos, ez többé-kevésbé sikerült is nekik. Kivételesen pozitívumként értékelem, hogy hősünk több vonalon is megidézi a csapat legsikeresebb időszakát, a ’80-as évek második felét. A „hárompontos” The Sick, The Dying…and The Dead! a Megadeth első három albumának címstruktúráját másolja, egyes dalok (a címadó és a Killing Time mindenképpen) pedig akár a Rust in Peace-re vagy a Countdown…-ra is simán felfértek volna, legalábbis dallamvezetésükben, slágerességükben olyan klasszikusokra hajaznak, mint a Tornado of Souls vagy a Countdown to Extinction.
Már a címadó szerzemény sem a hagyományos módon, egy berobbanó riff-fel kezdődik, hanem hangjátékkal, lassan, s csak azt követően pörög fel gyors középtempóra. Mustaine énekhangja ugyanaz, az előadásmódja viszont színesedett – igaz, ez esetben egy történetmesélő, megtorpanó-nekirugaszkodó számot hallunk, amiben Dave a középkorban pestist terjesztő kísértethajókról mesél – holott a cím alapján akár azt is hihetnénk, a frontember saját halálközeli élményeit énekli meg benne. Itt a szóló előtti gitármelódia az, amiről az említett két csúcsalbum legszebb pillanatai juthatnak eszünkbe.
Miután túljutottunk az anyag első csúcspontján, máris érkezik egy ízig-vérig dühös speed nóta, a Life in Hell, ami hangilag, dallamilag szűk keretek között mozog, leginkább még a kórus hozza benne a melódiákat. Dave-ék a Night Stalkersben sem lépnek túl gyakran a fékre, a dal legfőbb értéke azonban számomra éppen egy ilyen, a nóta közepén hallható szimfonikus-akusztikus gitáros ellágyulás és basszusröfögtetés.
A címadó nóta mellett a lemez másik slágere a Killing Time, amiben az „ismerős” gitármelódiák éppen a refrén alatt csendülnek fel. Kifejezetten tetszik az ennek a számnak a felvezetéseként működő Psychopathy dobjátéka (a kettő együtt a ’90-es album Rust in Peace…Polaris párosára rímel); a Soldier On!, bár a gitársound az én ízlésem számára itt elég vékonyka; valamint a kissé punkosan riffelő, pörgős Mission to Mars, amit Dave egyfajta Peace Sells… 2-nek tart.
A két bónusznóta, a Dead Kennedys Police Truck című dalának és Sammy Hagar This Planet’s on Fire (Burn in Hell)-jének feldolgozása is kellemes perceket szerzett számomra. Egyiket sem ismertem korábban, így nincs összehasonlítási alapom, hogy mennyivel jobbak vagy rosszabbak, mint az eredeti verziók. Lendületes dalok, a ’deth úgy formálta őket a maga képére, hogy az alapízek azért jól felismerhetők bennük.
„We’ll Be Back” – énekli Mustaine az utolsó szám refrénjében, és igen, legfrissebb lemezével a Megadeth újra visszatért a játékba, az elkövetkező időszakban – remélhetőleg – komoly tényezőként számolhatunk vele a thrash metal mezőnyében. Óvatosan mondom, nálam jó úton halad az év végi Top 10 elit klubja felé – úgy, hogy az utóbbi egy hétben naponta legalább egyszer meghallgattam, és körülbelül az ötödik-hatodik alkalomtól kezdett igazán hatni az anyag. Sokáig négy pontot akartam adni rá, ám az egyre jobban tetsző nóták és a kellemes csalódás okán végül egy felessel megtoldottam a végeredményt.
Leave a Reply