Lénárd László-emlékest – Barba Negra, 2022. szeptember 22. (beszámoló)

„Testemen a jel, mely belém égett,
nincs helyem, én nem nyughatok.
Hogy más legyek, tudod, azt nem tehetem,
más zenét én nem játszhatok.”

Így lett vége, a sokadik katarzissal. De mi történt előtte? Igyekszem elmesélni.

Ha máshonnan nem, a hírekből mindenki tudja: 2022. augusztus 2-án, rövid, súlyos betegséget követően, életének 58. évében elhunyt a hazai heavy metal színtér meghatározó alakja, egyik legnagyobb hatású személyisége, Lénárd László, a Metallica Hungarica/Metal Hammer/Hammerworld magazin társalapító főszerkesztője. Barátai és kollégái, az újság és a H-Music munkatársai többek között egy nagyszabású koncerttel kívántak tisztelegni Laci emléke előtt, amiben a rendezvénynek helyt adó Barba Negrában és a fellépő zenekarokban is partnerre találtak.

Mindezt hihetetlen gyorsasággal sikerült tető alá hozniuk, amiért a legnagyobb köszönet mindenekelőtt a bulin részt vevő bandákat illeti, akik egy öt-tízperces jelenésért, plusz a fináléért utaztak – hétköznap – akár több száz kilométereket. A koncepció ugyanis az volt, hogy – a szereplők számossága és a rendelkezésre álló idő szűkös volta miatt – mindenki egy, maximum két dalt játszik, a saját nóta mellett esetleg közös produkciót ad elő másokkal. Azonban nem csak ez volt „visszautasíthatatlan ajánlat” a szervezők és a zenekarok részéről: több csapat esetében is egyfajta reunionnak lehettünk fül- és szemtanúi, már csak ezért is egyszeri és megismételhetetlen volt ez az este, kivételes élményben lehetett része annak, aki igent mondott rá.

A rendezvény ingyenes volt, a részvételt elméletileg előzetes regisztrációhoz kötötték, de ez csupán azért volt fontos, hogy biztos helyünk legyen, állítólag e nélkül sem volt akadálya a bejutásnak. A koncertre szabadtéren került sor, a csarnokban, a színpad előtt pedig emlékhelyet alakítottak ki: aki akart, egy mécses meggyújtásával itt emlékezhetett az elhunytra, róhatta le kegyeletét.

A program 18:20-kor kezdődött, és körülbelül négy órával később ért véget. Kezdetben viszonylag kevesen voltunk, ám az este előrehaladtával gyakorlatilag megtelt a nézőtér. Érdekes volt megfigyelni a közönséget, amely életkor és ízlés tekintetében is igen sokszínűnek bizonyult. Nem véletlenül, hiszen a zenei svédasztal kínálata is ugyanilyen változatos volt: a Mudfield és a Mobilmánia rajongói között akár generációnyi különbség is lehet, irányzatok tekintetében pedig a punk rocktól a death metalig, a hardcore-tól a progresszív power metalig, a grunge-tól a doom-ig, az old school heavy-től a black és a groove metalig ívelt a paletta. Így aztán a konkrét fellépő függvényében mindig más rajongói csoportok váltak hangosabbakká, mozdultak a színpad felé.

A szervezők, azt gondolom, jól megoldották az egymás után következő zenekarok közötti váltás problematikáját. Két dobfelszerelés állt egymás mellett, ha kellett, időnként betoltak egy szinti-állványt, a gitárosok pedig csak jöttek, rákapcsolódtak az erősítőre, és már szólt is a zene – vagy nem, de nem emlékszem öt percnél hosszabb szünetre két produkció között. És lehet, hogy a muzsikusok nem mindig hallották jól magukat, alapvetően rendben volt a hangzás, végig élvezhető volt a műsor.

Már az est folyamán is úgy éreztem (és utólag is ez maradt meg bennem), mintha egy vége-nincs, többnapos fesztiválon vettem volna részt, ahol az egyes előadóktól teljes programot hallottam. Talán mert alapvetően ehhez szoktam hozzá, nem pedig ahhoz, hogy egy vagy két dal után levonuljanak a színpadról. És hát nem ugyanez történik a normál szettek esetében is, hogy útközben hazafelé vagy már otthon is csupán egy, legfeljebb két dal jön elő bennünk újra és újra?

Na, de nézzük, milyen fejedelmi menüvel kényeztettek bennünket vendéglátóink, és milyen különleges produkciókra került sor? Elsőként Lénárd Laci harcostársa, Cselőtei Laci lépett a mikrofonhoz, konferálta fel az estet, természetesen az elhunyt barátról is megemlékezve. A zenei programot a Stress nyitotta a Neonlovagokkal, a Remorse a Várom az esőt-tel állt színpadra, a Classica A megszállott-tat adta elő, a Sing Singtől pedig az Életfogytig Rock ’n Roll hangzott el. Az A.M.D. volt az első csapat, amelyik egynél több dalt játszott: sokaknak talán fel sem tűnt, hogy a rendelkezésükre álló öt-hat percben minimum két, de az is lehet, hogy három nótát is egymásba fűztek.

A.M.D.

A Mudfield egy saját számmal, a Békességben-nel nyitott, majd – Jánosi „Cicó” Szabolcs gitáros és Nagy Levente bőgős vendégszereplésével egy Nomad-klasszikust, A remény hídjait is „színpadra állított”. Az Omen előbb a Pokoli éveket idézte meg, majd Stula az együttes két korábbi frontemberét, Kalapács Józsefet és Koroknai Árpádot, Korit is a színpadra invitálta, hogy együtt adják elő a csapat egyik klasszikus nótáját, A családot.

A Mudfield Cicóval és Nagy Leventével
Kalapács, Stula, Kori és A család

A Köteles Leander énekes-basszusgitáros nevéhez köthető formációk közül elsőként a Leander Kills-et láthattuk-hallhattuk, soraiban a mostanában a brit Alestormban vitézkedő Bodor Máté gitárossal. Junkies–Mobilmánia–Magma Rise/Mood tribute volt a további sorrend, és bár a hétköznapokban nem különálló számokat, hanem egész albumokat hallgatok, ez alkalommal kifejezetten tetszett a váltófürdő, a különböző irányzatok, megszólalások és hangulatok gyors egymásutánja. Szekeres Andrisék az Ennyi kell-lel érkeztek; a három veterán, egykori P. Mobil muzsikus, Zeffer András billentyűs, Kékesi „Bajnok” László basszusgitáros és Donászy Tibor dobos mellett három ifjú titán, Gamsz Árpád, Nusser Ernő és Szíjártó Zsolt döngette az Ez a mánia című örökbecsűt (amit megelőzően Az ördög itt belebukott hangzott még el tőlük).

Az est folyamán – ízléstől függően – nyilván mindenkinek megvoltak a maga csúcspontjai, libabőrös pillanatai. Én első ízben a Classicával fakadtam dalra, de a 220 volt úgy igazán a két illusztris vendéget, Füleki Sándor gitárost és Megyesi Balázs basszusgitárost felvonultató Magma Rise műsorát hallva csapott belém először. A hazai doom legenda, a Mood négyötöde muzsikált a színpadon, és döngette előbb ’99-es slágerét, a Glow Burn Scream-et, majd pedig a chicagói Trouble klasszikusát, a ’Scuse Me-t. Hallga csak!

A Mood-ot a szerencsések utoljára bő három és fél évvel ezelőtt láthatták élőben, és nem valószínű, hogy erre a közeljövőben ismét sor kerülne. És ezzel tulajdonképpen be is indult a reunionok sora, de előtte még egy „csendes-ülős” produkcióra került sor: a fenti alkalmi doom társulásból a Magma Rise-dobos Bánfalvi Sándor és a basszusgitáros Megyesi Balázs csatlakozott a színpad előterében Lőrincz Károlyhoz, az Asphalt Horsemen énekeséhez (amely csapatnak Balázs is tagja), és adták elő akusztikusan, a közönség imbolygó mécsfényeitől kísérve a Black Sabbath Changes-ét.

A Leander Rising zenekar utoljára hét évvel ezelőtt lépett fel a klasszikus Köteles Leander, Vörös Attila, Takács „Jozzy” József, Budai Béla felállásban. Sokak örömére most ez is megtörtént. A csúcstartók azonban ezen a téren és ezen az estén nem ők voltak, hanem… de előttük még a Lord megindító mélységű és szépségű Vándora csendült fel az egyre hűvösebbé váló fővárosi éjszakában. Majd jött a szolnoki Lady Macbeth, akik kereken tíz év szünet után álltak össze, ráadásul egyből kibővített felállásban, a csapat több korszakának legjobbjait csatasorba állítva. Balogh László “Cica” és Matos Zoltán énekesek, Lakai Zoltán, Láris László “Csiga” és Cserfalvi „Töfi” Zoltán gitárosok, az erre az alkalomra piros skót sapkát öltő Szép Tivadar bőgős és a dobos, Nagy István “Gomba” a nagy sláger Skócia lánya helyett az ugyanilyen nagy sláger, ám az alkalomhoz jobban illő, lírai Örökre eltűnök-kel fakasztotta dalra a nagyérdeműt, illetve a takarásból a dal végén a színpadra betóduló alkalmi zenészkórust.

Pohl Mihály (Lord) és a Vándor
Lady Macbeth: Láris László “Csiga”, Matos Zoltán és Szép Tivadar
Az Örökre eltűnök alkalmi férfikórusa és Töfi

A Sear Bliss-ben mindenekelőtt a harsonás Pál Zoltán vonzotta a tekinteteket, majd jött Nagy Feró és a Beatrice, akik hál’istennek nem valamelyik popslágerükkel dáridóztak, hanem a ’70-es évek vége lázadóinak egyik himnuszával, a Nagyvárosi farkassal lakatták jól a színpad előtt tömörülő falkát.

Nagyjából a Magma Rise és a Leander Rising fellépése alatt kezdett derengeni, hogy egyeseknek több jelenésük is lesz az este folyamán. Ott ugye Füleki Sanyi és Leander tűnt fel másodszor is a deszkákon, később Barbaró Attila volt még feltűnően, többször is visszatérő szereplő, de ez a közös produkciók kapcsán természetesen több énekesről, valamint Hangyássy „Hangya” Laciról és Nagyfi Laciról is elmondható volt.

Az első moshpit, nem fogjátok kitalálni, melyik nóta alatt alakult ki (közvetlenül mögöttem): Zorallék – Kori énekével – a Piramis Ha volna két életem című líraiját bolondították meg az Iron Maiden Fear of the Dark-jával, és hát ugye amikor felgyorsul a zene… 🙂 Aztán újabb vendégsereg érkezett: az alapcsapat Kalapáccsal, Stulával, Pohl Misivel és a Sing Sing-es Sipos Tomival kiegészülve „csalt újabb könnycseppeket a szemünkbe” Az emlékezés dalával.

Kori és Hangya (Zorall)
Az emlékezés dala

Majd jött az újabb katarzis (és egy másik brigád a moshpitbe): négy év szünet után állt ismét színpadra – a klasszikus Kowalsky, Csányi Szabolcs és Csányi Zoltán, valamint Andrics László felállásban – a Black-Out, akikhez a második nótánál egy korábbi ex-tag, Temesi Bertalan is csatlakozott. Két dalt játszottak, nyilván nem nehéz kitalálni, melyek voltak azok (Fekete-kék, Spirál). 🙂 Ami jó hír, hogy a csapat a közeljövőben is aktív marad, legalábbis egy komolyabb szülinapi koncert is tervbe van véve.

Szövegíró és előadó (A jel)

Az est fináléja a Kalapács zenekar programjára épült rá, akik előbb a Mindhalálig Rock and Roll-lal alapozták meg a már egyébként sem hűvös hangulatot, majd a frontember maga mellé invitálta a Pokolgép Totális metál albumának egyik szövegíróját, Nagy Ferót, illetve a zenésztársak közül mindenkit, aki a közelben tartózkodott, és aki erre hajlandó volt, majd felhangzottak a cikk elején is idézett sorok, és jött A jel című nóta, ami ha a maga korában talán még nem is volt az, ma már egészen biztosan egy nemzedék himnusza. Azoké, akik akkor, 1985 táján acélosodtak meg, akiknek egyik első metalos élményük itthon éppen a Pokolgép (és az Ossian) bemutatkozó nagylemeze és koncertjei voltak. És akiknek tudását és hitét az egy évvel később induló első hazai metal fanzine, a Metallica Hungarica alapozta és erősítette meg. Úgyhogy nem véletlenül zengett a dal, utána pedig a „Lénárd Laci! Lénárd Laci!” kórus sok száz torokból a Barba Negra színpadán és nézőterén.

Felemelő este volt, még most, egy nappal utána is a hatása alatt vagyok. Nem tudom, itthon, metalzenei berkekben mikor volt utoljára ilyen nagyszabású esemény, egyáltalán volt-e valaha. Azt gondolom, történelmi pillanatoknak lehettünk részesei, így raktározzák el magukban a bulit azok, akik ott voltak. Még egyszer köszönet érte a szervezőknek és a fellépő zenekaroknak!

Ui: Nem, nem mentél el rosszkor sörért vagy WC-re, a Moby Dick tényleg nem lépett fel ezen az estén.

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*