Szalad, nagyon szalad az idő. Mintha csak tegnap történt volna, ahogy a None Shall Defy-pólómban feszítek, miután nagy nehezen kikönyörögtem anyámtól az Elektromos Krokodilban (asszem, vagy máshol), pedig volt az már vagy 33 éve, vagyis 14 éves koromban. (Majka valamilyen oknál fogva ezt baromi viccesnek tartotta, de mivel nyilvánvaló, hogy nincs ízlése, ez most megbocsátható neki, ellentétben a Slayer-imádatával 🙂 ) Maga az album pedig 35 éves lesz idén szeptemberben, vagyis mindenképpen megér egy megemlékezést, de ha nem lenne évfordulós, akkor a Házi kedvencek rovatban is helye lenne, annyira beépült nálam ez a lemez.
Na de félre a nosztalgiát, abból nem élünk meg, ahogy valószínűleg az Infernal Majesty sem a thrasherkedésből, pedig micsoda nyitánnyal kezdtek 1987-ben, amikor nem kisebb név, mint a Roadrunner Records szavazott nekik bizalmat egy évvel vancouveri megalakulásuk után, és jelentette meg a mára klasszikussá vált anyagot, amit azóta sem sikerült felülmúlnia a bandának (bár a 2017-es No God-dal igen közel jutottak hozzá).
A nyitó számmal, az Overlorddal nem finomkodnak a srácok (név szerint Chris Bailey énekes, Steve Terror gitáros, Rick Nemes dobos, Kenny Hallman gitáros és a nemes egyszerűséggel Psychopath névre hallgató basszeros), öntik ránk a villámgyors kanadai, true thrash-t (copyright by Buga B, ha még nem hangzott el ilyen), hogy aztán egy éles váltással beinduljon a középtempós döngölés. A dobtéma máig az egyik kedvencem ebben a műfajban, érdemes külön is figyelni rá. A szerzeményben minden benne van, amit szeretek az IM-ben: sebesség, milliónyi téma és izgalmas váltás, zseniális refrén, kellően nyers és agresszív hangzás, és persze Bailey kétségbeesett hangja, ami már magában bőven az átlag fölé emeli a csapatot. Nálam simán befér minden idők 50 legjobb thrash száma közé, ami a felhozatalt ismerve nagyon-nagyon-nagyon nagy szó.
A R.I.P.-pel nem nagyon tudok mit kezdeni, egy egyperces kis közjáték, prüntyögés, de a Night of the Living Dead már annál inkább a helyén van – súlyos, baljós kezdés után megérkezik a masszív, hétperces darab fő témája, ami ismét zseniális, kiváló gitárszólóval körítve. Szigorú, középtempós darab, a címhez méltóan tényleg horrorfilmbe való. Egyébként ebben a számban is figyelemreméltó, hogy a srácok így, első lemezesként egy nagyon komoly thrash-termés korszakában sem féltek kísérletezni, kicsit eltérni a megszokottól, hogy megalkossák ezt az egyedi hangzást.
Nagyjából a felénél már látható az, ami az egész album nagy erőssége: nincs rajta üresjárat, az IM végig ötletes marad, legyen szó a None Shall Defy középtempós zúzásáról, a Skeletons int he Closet sebességőrületéről, amihez kiváló zenei tudás is párosul, vagy az Into the Unknown eszelős dallamairól. Ebből is látszik, mennyire változatos a lemez, mégis egységes tud maradni, és így, egyben alkotja azt a tökéletességet, amit az IM ezzel az anyaggal megalkotott. Ha még hozzátesszük a szuper logót és a (nekem) bejövős borítót, olyan egységet kapunk, amit egy thrash-fanatikusnak sem szabad kihagynia. Aztán ha ez megvolt, jöhet a No God is, csalódás kizárva.
Azt hiszem, az Infernal Majesty esete is bizonyítja, hogy a ’80-as évek kifogyhatatlan a thrash-csemegékből. Ilyen minőségre és egyedi mesterműre volt képes akkoriban egy lényegében névtelen banda, akiket csak a legelvetemültebbek ismertek, és bár nem lett belőlük egy Annihilator, mégis örökre ott virítanak a thrash-történelem lapjain, méghozzá aranybetűkkel beírva! Basszus, rendelek is gyorsan egy None Shall Defy pólót, Majka pedig hadd irigykedjen!
Személyes kedvencek: Overlord, Night of the Living Dead, None Shall Defy
Leave a Reply