A fent nevezett album nótái tuti befutók a gyerekkorom lexebb dalai versenyén. ’88 körül jutottam hozzá, másolt kazetta formájában, gyerekkori barátom titkos gyűjteményéből. Szerelem volt első hallásra, és azóta is nagyon kedves muzsika számomra. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy állandóan ezt hallgatom, de a mai napig sokszor forog a lejátszómban.
Egy igazán atmoszferikus anyagról van szó. A ’80-as, ’90-es években valahogy több ilyen alkotás készült, amelynek volt valamilyen megfoghatatlan hangulata. Amibe bele tudtunk veszni, mert varázslatos képi világot festett a hallgató elé. Manapság sajnálatos módon meglehetősen kevés ilyen anyag születik.
A zene egyértelműen thrash alapokból táplálkozik, de fellelhetőek már benne korai death és black elemek is. A vokálért felelős Chris Bailey igencsak kitesz magáért, hangja egyértelműen fémjelzi az album sötét világát.
A banda a kanadai Vancouverben formálódott 1986-ban, és mint azt az amcsi rajzfilmekből tudjuk, Kanadában igencsak fura figurák élnek… 🙂 Már alakulásuk évében meg is jelent első demójuk, ami címként a zenekar nevét viseli. Jelen lemez ’87-es gyártmányú, egészen pontosan szeptemberi kiadás. Imígyen mostanság pontosan 35 (!) éves. Na, ezért nem szeretem én az ilyen jubiláló cikkeket, mert szembesülök vele, hogy mialatt nekem csak pár perc telt el azóta, azalatt másoknak már évtizedek pörögtek le… 🙂
Szóval ez a csapat bemutatkozó nagylemeze, és mint olyan, abszolút tökéletes, mi több, kultikus. A méltán híres Roadrunner kiadó gondozásában jelent meg, egy hónappal megelőzve King Diamond Abigailjét…
A lemez, in medias rés, az Overlord című nótával indul, jó kis középtempós, szólókkal megtámogatott kalapálással. Majd jönnek a lassabb darálások, és szép lassan felharsan Chris ördögi orgánuma a mikrofon mögött. Ez a szám is, mint az összes többi, rendkívül riffgazdag, váltásokkal teli. A gitárhangzás egyértelműen a Slayert idézi. Feltűnő a bőgő előtérbe tolása bizonyos részeknél, illetve a rendkívül harmonikus szólómunka. Már-már művészinek nevezném.
A következő dal, a R.I.P. egy kis akusztikus szösszenet, rendkívül szép hangzással. Aztán Nemes Ricsi (Rick Nemes dobos) egy kis lábcinezéssel felvezeti a következő etűdöt, ami a Night of the Living Dead címet viseli. Lassan kibontakozó, teljes mértékben dúdolható főtéma következik, amire máris érkeznek Chris túlvilági, mondhatni sátáni énektémái, és az az atmoszféra, amire korábban utaltam. Máris jönnek a víziók egy ködben úszó temető árnyai közül, ahol fekete ruhába öltözött alakok vegyülnek az éppen a földből előmászó élőhalottakkal. Hosszú szólójátékos percek után Chris minden szégyenérzet nélkül a képünkbe vágja, hogy „frenzied lust for flesh” (őrjöngő vágy a hús iránt), szóval nem lehet kétségünk afelől, hogy miért is másztak elő a kis huncutok a föld alól. De a nem sokkal később felcsendülő „and kill all that lives” (és megölni mindent, ami él) balsejtelmes gondolat is rávilágít a túlvilági tervekre. Ráadásul ez a rész a lemez talán legördögibb pillanata, harangokkal és lassan daráló gitárokkal. No meg persze a sátáni vokállal. A lemez leg-death metalosabb tétele és nekem talán a legkedvesebb.
De lehet, hogy pontosítanom kell az előbbi kijelentésemet, mert máris elkezdődött az S.O.S., ami jelen esetben természetesen nem a „Save our souls“ mozaikja, hanem a „Satan our saviour“-é, és szintén nagyon kellemes, death-es riffel indul.
Majd jön a B oldal és a címadó szám. Szerintem az album egyik legjobban sikerült alkotása, szintén felejthetetlen, ördögi dallamokkal és riffekkel. Apropó riffek. Ideje megemlíteni a riffgyáros páros tagjait, jelesül Steve Terrort és Kenny Hallmant, és ha már a névsornál tartunk, akkor végül, de nem utolsó sorban emlékezzünk meg Psycopath, alias Steve Russell bőgősről is, akinek játéka nagymértékben hozzátesz az összhatáshoz.
A „Satan, master, lead us into hell” (Sátán, mester, vezess minket a pokolba!) felszólítással pedig lassan véget is ér az opusz. Következnek még a Skeletons in the Closet és az Anthology of Death című költemények, mielőtt ráfordulnánk az albumzáró utolsó nagy dobásra, a Path of The Psycóra, ami egy kis basszusgitár-játék sátáni suttogásokkal és kórusokkal – simán elmenne filmzenének is. Nagyon jó lezárása az albumnak. Levezeti a feszültséget, amit kicsit több, mint 38 percen keresztül élvezhettünk.
A zenekar egyébként nem túl aktív. 35 év alatt mindössze négy LP-jük jelent meg. A legutóbbi, a No God öt éve. Engem a többi anyaguk nem igazán tudott elvarázsolni, de ez az első, ez remekmű! Időtálló, felejthetetlen, kitörölhetetlen, megismételhetetlen.
Thrash metal rajongóknak kötelező, de death/black fanatikusok is találhatnak benne kellemes pillanatokat, és mivel rendkívül dallamos is, tele harmonikus szólókkal, ezért a lágyabb zenék kedvelői is biztonsággal elmélyedhetnek benne. Köszönet érte az alkotóknak!
Laq
Leave a Reply