Nikos Kazantzakis görög filozófus/regényíró egyszer azt mondta: Az embereknek szükségük van egy kis őrületre, különben soha nem mernék levágni magukról a köteleket, hogy szabadok lehessenek.
Igaz, a zenekarok nem személyek, ám őket is az esztétika, a szokások, a hagyomány kötelei kötik gúzsba, amelyek gyakran csak erősödnek az idő múlásával, és az ezekből kialakuló gordiuszi csomót egyre nehezebb lesz átvágni.
Az egyik olyan a csapat, amelyik képes volt megszabadulni ezektől a kötelékektől, és friss irányba vinni a zenéjét, a svéd melodic death metal banda, az In Flames, amely egyik legismertebb és némileg megosztó albumával, az éppen ma húszesztendős Reroute to Remain-nel tette meg ezt.
Az 1990-ben indult göteborgi csapat első nagylemezével, az 1994-es Lunar Strain-nel tette be a lábát a svéd death metal színtérre. A későbbi, szintúgy 1994-es Subterranean lemez után kezdett jobban érződni a zenekar dallamosodása, amit a ’96-os The Jester Race és az egy évvel későbbi Whoracle lemezek reprezentáltak. Habár elértek velük némi sikert az undergroundban, ez nem volt elég, és innentől számolhatjuk a csomó szép fokozatos átvágását.
A penge, amely ezt hivatott megtenni (még ha egy kissé egyenetlen is volt) érdekes evolúcióhoz és kísérleti fúziókhoz vezetett. Az 1999-es Colony-n elegendő kettős gitárvezetést zsúfoltak a digitális barázdákba ahhoz, hogy Adrian Smith kegyelemért könyörögjön, miközben számos atmoszferikus és akusztikus elemet is beépítettek a műfajba. A 2000-es Clayman riffdesztillációja érdekes ellenpontot kínált az Entombed Wolverine Blues című lemezén hallható, lecsupaszított, piszkos dörömböléshez és üvöltéshez, de csak a 2002-es, ellentmondásos Reroute to Remain albumon kezdett érződni, hogy az In Flames tagjai valóban felszabadult alkotók, nem pedig mesterségük hagyományainak őrzői. Hogy ebből mennyi volt organikus szerénység és mennyi mérnöki számítás, az vita tárgyát képezi. Számos dal címe azt sugallja, hogy a banda megértette: egy olyan dallami alkímiába keverednek, amitől a legtöbb metalos fejjel megy majd a falnak.
Első találkozásom az In Flames zenéjével pont a Reroute to Remain lemez és annak első single-je, a Cloud Connected volt. Amikor meghallottam a mélyre hangolt gitárokat, a kitűnő, aláfestő szintetizátorhangzást, a remek kezdőriffet és a refrént, egyszerűen odáig voltam! Az pedig, hogy a zenészek fehér ruhában, szinkron headbangelnek elől, egy hullámzó tükör előtt, szimplán megvett kilóra! Addig még sosem hallottam olyan kemény és egyben dallamcentrikus zenét, leszámítva a metalcore műfajt, de lássunk be, ők is innét merítették az alapkoncepciót.
Igaz, a közegemben nem sokan lelkesedtek ezért a lemezért, többen is azt skandálták, hogy az együttes eladta magát, és elkezdett a nu metal vonulat felé nyitni. Továbbá azt várták, hogy a zenekar tagjai Adidas felsőt és buggyos nadrágot kezdjenek hordani, a pincemélységbe hangolt gitárokkal rákjárásban közlekedjenek a színpadon, a szintetizátor- és egyéb elektronikus hangzásokkal pedig egy olyan Depeche Mode-feelingű együttessé váljanak, mint a brit Paradise Lost. Nos, ennek valóban voltak jelei, miután az énekes, Anders Fridén rasztásította a haját, de drasztikus változás azért nem történt ezen a lemezen. Mindössze annyi, hogy levágták magukról a köteleket, és elkezdtek szabadon alkotni, hogy egy picit megújítsák a zenéjüket és talán magát a műfajt is. Azonban a jó dalok mellé egy olyan producer is kellett, aki ebbe az irányba viszi a lemez hangzását. Ez az illető nem volt más, mint Daniel Bergstrand, aki korábban olyan együttesekkel dolgozott, mint a Meshuggah, a Strapping Young Lad és a Darkane.
A 14 dalt számláló, majdnem 52 perces album a maga koszos gitárhangzásával, erőteljesen odavágó lábdobjával és színezésével egyhamar elnyerte a tetszésemet. De még inkább a dalok felépítése, modernebb riffelési struktúrája és változatossága. Az olyan nóták, mint a Drifter, a Transparent, a System, a Black and White és a banda második single-je, a Trigger igazán jól demonstrálja, hogy hogyan lehet átvezetni a ’90-es évek melodic death metalját egy modernebb érába. A Trigger című dalhoz pedig egy nagyon érdekes klipet kaptunk: a csapat egy underground klubban játszik, ahol a Soilwork tagjai gúnyosan nézik a koncertjüket. Néhány snittnél pedig az is jól kivehető, hogy a két zenekar még össze is verekedett a buli előtt. Nos, nincsenek véletlenek, hiszen a Soilwork Rejection Role című klipje is ugyanezt a sztorit meséli el, csak éppen ott az In Flames tagjai lesik őket gúnyosan a klubban. Ennek a két klipnek a története az, hogy a média azt hitte, a két banda között komoly rivalizálás és ellenszenv volt/van, holott ez nonszensz, de azért adtak egy darabka húst a sajtónak, hogy legyen min csámcsogniuk (véleményem szerint remek ötlet volt).
De visszatérve a lemezre, habár az anyag elég modern, és egy picivel koszosabban szólal meg, mint két elődje, a Colony és a Clayman, azért maradtak rajta klasszikus In Flames-nóták is, mint például a nyitódalként elhangzó Reroute to Remain, a Cloud Connected, a Free Fall, az Egonomic és a már-már tipikusan balladásan megszólaló Dawn of a New Day. Utóbbinál egy dolgot mostanra sikerült észrevennem: azt, hogy Anders Fridén hangja, ahogy suttog, talán egy kissé Korn-osan szólal meg, és ettől eshetett kétségbe a hallgatók egy része. Amit megértek és tiszteletben is tartok, ám ez valahogy mégis remekül passzol az összképbe.
A gitármunkáért pedig külön pluszpontot adnék! Jesper Strömblad és Björn Gelotte ezen a lemezen hoztak be az In Flames zenéjébe olyan tört ritmusokat, amelyeket addig leginkább a Fear Factory-nél lehetett hallani, de ezek mellett nem maradhattak el a különböző gitárharmóniák sem, amiket hallva Adrian Smith továbbra is kegyelemért és tanításért könyörög. Daniel Svensson igazi precizitással rakja a lábdobokat a triplázó és a különböző, tört gitárriffek alá, sőt a játékába egy-két helyen bátorkodik egy minimális blastbeat-et is belecsempészni.
Ám hogy némi hagyományőrzés is történjen, Peter Iwers basszusjátéka is kiválóan kihallható minden egyes dalból. A gyorsabb számoknál a jó feszes tempókat, a balladáknál pedig a lágyabb, dallamosabb basszustémákat hozza. Anders énekére még mostani füllel is csak néhol lenne panaszom: szerintem nem kellene erőltetnie a tiszta éneket (főleg mostanság lenne jó ezt hanyagolnia, mert egyszerűen nem jó), viszont a Wolverine Blues-jellegű, bömbölős vokálja és screamje határozottan ezen a lemezen mutatkozik meg a legjobban.
Egy szó, mint száz, a Reroute to Remain nemcsak hogy az In Flames legsokdimenziósabb, legváltozatosabb alkotása, hanem az a lemez is, ahol a játék minden korábban kialakult aspektusa – a csillagos ötös gitáros munka és a ritmusszekció, amely egyre mélyebbre hatol az alapozásba – megdermed, és az egészet addig nem mérhető magasságokba emeli. A későbbi Soundtrack to Your Escape és Come Clarity is kiválóan hozta azt a vonalat, amit a Reroute to Remain lefektetett, bár utóbbinál már érzékelhetőek voltak a változások, amelyek a későbbi anyagokon és a folyamatos tagcserék eredményeként magán a bandán is érződtek.
Egy dolog azonban 20 év után is biztos: a Reroute to Remain egy határozott és példaértékű alkotás!
Leave a Reply