Germán partycore
Oh, gyerekek! Végre megérkezett az egyik várva várt lemez, amire úgy lehet rázni a rongyot, mint az Amerikai pite filmekben a kaliforniai pop punkra!
Gondolom, sok embernek leesett, hogy nem más bandáról beszélek, mint a német Electric Callboyról. A 2010-ben indult, eredetileg Eskimo Callboy néven futó csapat már egy jó ideje (pontosabban 2010 óta) létezik, jelen pillanatban David Friedrich – dobok, Daniel Klossek – basszusgitár, Pascal Schillo és Daniel Haniß – gitár, valamint Nico Sallach és Kevin Ratajczak – ének felállásban. 2012-es debüt albumukkal, a Bury Me in Vegas-szal vettek startot, amelyet követően sorra jöttek ki tőlük az érdekesebbnél érdekesebb lemezek (2014: We Are the Mess, 2015: Crystals, 2017: The Scene, 2019: Rehab), tarkítva az igazán kreatív és néhol humoros klipekkel. A formáció igazán nagy, áttörő sikerét a 2020-ban megjelent, MMXX című EP és annak kezdőnótája, a Hypa Hypa hozta.
A remekül összekovácsolt zene mellett, amelyben együtt lelhető fel a techno, a metalcore és a synthwave, a Hypa Hypa igazán hangulatos és humoros, két ’80-as évekbeli sorozatot, a Magnumot és a Miami Vice-t idéző klipje volt az, ami egyből a magasba röpítette a srácokat. Akik valamit nagyon eltaláltak a pandémiás időszak alatt, hiszen ez a videó már több mint 27 milliós megtekintésnél jár, és nem gondoltam volna, hogy ezt még tudják fokozni. Egy évvel később azonban kijött a We Got the Moves című single, amivel másodjára is telibe találtak! Újabb 20 millió fölötti megtekintés, és ekkor már kíváncsian és epekedve vártam, hogy vajon mikor érkezik és milyen lesz a következő nagylemezük. Ezt azonban beárnyékolta egy olyan döntés, amire a legkevésbé számítottunk, ez pedig a névváltás. Hogy mi volt ennek az oka?
Mivel az Eskimo egy rasszista jelző, a Callboy pedig ugye férfi prostituáltat jelent, plusz a 2022-es Eurovíziós Dalfesztiválra is beadták a jelentkezésüket a Pump It! című nótával (hozzá a jól megszokott, röhejesen vicces klippel), és mivel úgy érezték, túl sok árgus szem figyeli őket (LMBTQ, Cancel Culture), úgy gondolták, jobb megelőzni a bajt, és inkább nevet változtattak. Természetesen nem jutottak be a Fesztiválra, mert a daluk túlságosan agresszívnek minősült.
Igen, ezen egy kicsit én is elcsodálkoztam, mivel Kevin hörgésén kívül véleményem szerint semmi igazán extrém nem volt benne – miközben egy Lordi vagy tőlünk az AWS (Nyugodj békében, Örs!) simán részt vehetett ezen a megmérettetésen. Na, de mindegy: dalfesztivál ide vagy oda, a zenekaron így is nagyot lendített a 2022-es Hypa Hypa Tour, ami Budapestet is érintette, és jómagam is részt vettem az esőáztatta, kíméletlen partycore bulin. Igaz, egyik énekesük, Kevin sajnos Covid-fertőzés miatt nem léphetett fel, de a turné így is szépen előkészítette az új lemez megjelenését, amelynek a címe Tekkno lett.
Már a címből és az előzetes single-ökből is sejteni lehetett, hogy a csapat önmagát nem meghazudtolva fogja nyomni az arcunkba a ’90-es és a korai 2000-es évek technója és a metalcore fúzióját, de azt magam sem gondoltam volna, hogy a klipes nóták mellett egyik dalt sem tartom majd tölteléknek: jól végiggondolt és összerakott, kreatív dalok sorakoznak a lemezen. Az igazi etalon nóták értelemszerűen a Pump It!, a We Got the Moves és a Spaceman; utóbbiban például a német rapper, Finch vendégeskedett, aki ráadásul végig az anyanyelvén nyomta a raprészeket.
Ami első érdekességként feltűnt, hogy készítettek egy, a többitől picit eltérő nótát, a Fuckboi-t, ami inkább hasonlít egy korai 2000-es évekbeli pop punk dalra, amilyet például Avril Lavigne vagy nemrégiben Machine Gun Kelly is csinált. Itt is egyfajta kooperációról van szó, hiszen a klipet a Conquer Divide nevű női csapattal közösen készítették el.
A másik érdekesség, hogy a dalok azokat az időket hozták vissza bennem, amikor még 14 évesen, a balatonakali nyári táborban a rock és metal zenék mellett olyan nemzetközi diszkó és techno előadókat hallgattuk, mint a Scooter, az ATB, a Groove Coverage, vagy La Bouche. És amikor már azt hiszi az ember, hogy nem lehet jobban belemászni az ilyen techno aláfestésekbe, pont a Mindreadernél kezdem úgy érezni, mintha DJ Tiestót háziasították volna a modern metallal, miközben én egy baromi nagy diszkóterem habpartiján lennék, és őrjöngenék rá.
A következő kedvencem, amit hallgatva nem egyszer tört rám a röhögés, a Parasite, amihez nem más intrót és aláfestést tettek, mint egyik kedvenc kultikus grimdark filmem, a Penge techno nótáját, vagy inkább úgy mondanám, annak valami hasonló hangzású és ritmikájú verzióját. Azon nyomban elkapott a röhögőgörcs, és a munkahelyemen a kollégáim már azon gondolkoztak, hogy a spanyol inkvizíciót vagy inkább egy ördögűzőt hívjanak, hogy abbahagyjam a szűnni nem akaró röhögést.
A másik ilyen nagy meglepetés a Tekkno Train volt, ami inkább La Bouche dalainak rapbetét részeire emlékeztetett, plusz valamilyen oknál fogva DJ Bobo is eszembe jutott róla, de hogy miért… Jobb, ha nem is kutatjuk az agyam rejtett zugait! (hehe)
A lemez legbizarrabb és egy legkeményebb pontja a Hurrikan, amelynek eleje visszarepít a ’90-es évek dance világába, aztán hirtelen átvált egy deathcore őrületbe, és Kevin is mindent kihörög és kiüvölt magából.
A stúdiómunkát a zenekar maga végezte, mivel ha jól tudom, van saját stúdiójuk. Az egész produktumra, akárcsak a dalszerkezetekre, semmi panaszom nem lehet. Nico tiszta énekhangja minden résznél kitűnően érvényesül, és hála neki, a refrének nagyon fülbemászóak és slágeresek lettek. Kevin pedig – ahol a zene éppen megköveteli – hozza a jól megszokott, üvöltős, scream-elős vokáltémákat. A dalok nagy részében a refrének mellett a breakdown-ok viszik a prímet, amelyek precíz pontossággal követik egymást.
A zenekar egyik legfőbb jellemzője, hogy nemcsak minőségi, modern partimetal zenét tesznek le az asztalra, hanem igazán minőségi és humorral kimaxolt klipeket is, hogy jobbá tegyék szürke hétköznapjainkat, és egy jót mosolyogjunk rajtuk. Sokszor olvastam már bizonyos helyeken, bizonyos emberektől, hogy ezt a bandát nem lehet komolyan venni, vicc ez a csapat, nem is értik, hogyan lehet ekkora sikerük. Nos, a sikerük titka abban keresendő, hogy ők sem veszik teljesen komolyan magukat. Ugyanakkor ott van bennük a felelősség is (lásd a névváltást, és hogy a régebbi, picit obszcénebb dalaikat levették a lejátszási listákról). Nem lehet minden metal együttes 110 százalékig komoly, dühös, agresszív vagy depis. Az embereknek szükségük van a vidámságra, és bizony kismillió előadót lehetne említeni, akik a klipjeikben szintén bevetették a humort, és görbe tükröt állítottak a világnak. Személy szerint fontosnak tartom, hogy ne csak agresszív zene szóljon a lejátszási listáimon, hanem olyan is, ami megnevettet és örömet okoz. Főleg az elmúlt két és fél év történései miatt az embernek szüksége van a nevetésre, a bulizós életérzésre.
Habár már ősz van, az Electric Callboy leszállította 2022 eddigi legbulizósabb, legslágeresebb, leg-partycore-osabb lemezét, hogy aztán a jövő év nyarán ezekre a slágerekre bulizhassunk a rockdiszkókban és a kerti barbecue-partikon.
Leave a Reply