Alapvetően azt mondhatom, hogy nagyon kevés crossover és még kevesebb hardcore muzsikát ismerek. Ami furcsa, mert külön-külön a metalt, a punkot és a két zene ötvözetét is szeretem, viszont a szikár, kiabálósan agresszív, és inkább gyors, mint dallamos muzsikák már távolabb állnak tőlem. Persze a ’80-as és a ’90-es évek fordulóján, amikor ezerrel pörgött a színtér, és szűkebb baráti társaságommal rengeteg új zenét fedeztünk fel magunknak, jó néhány ilyen banda is feltűnt a látóteremben. Az Anthrax révén az S.O.D.-t már korábbról ismertem, a Suicidal Tendencies-zel a mai napig tartó barátságot kötöttem, a The Accüsed is nagy kedvencem, a Mucky Pupnak több albuma is megvan, a Cro-Mags-től ez az idén 30 éves lemez került be a gyűjteményembe, melléjük pedig némi Excel és M.O.D. is. Viszont a többieket – például a D.R.I.-t, az Agnostic Frontot, a Bad Brains-t, a Ratos de Porão-t vagy a The Exploited-et – sokáig csak hírből ismertem.
Crossover thrash és hardcore punk – a két alap-műfaj különböző arányú kevercsei. Előbbiben inkább a metal súlyossága, utóbbiban a punk háromakkordos dühe dominál. Számos bandára mindkét címkét ráragasztották, többé-kevésbé jogosan, hiszen pályafutásuk során egyik és másik oldal felé is kibillent náluk a mérleg nyelve. Erre az 1980-ban, New Yorkban alakult Cro-Mags is jó példa, akik a hardcore punk térfeléről érkeztek, és bemutatkozó albumuk, a ’86-os The Age of Quarrel is ebben a szellemben fogant. Már a rá következő Best Wishes-zel (1989) elindultak a metal és azon belül a thrash felé, ez teljesedett ki a ’92-es Alpha Omegán, és maradt domináns az egy évvel későbbi Near Death Experience-en. Visszatérő albumukon, az ezredfordulón született Revenge-en viszont visszatértek a gyökereikhez…
Amellett, hogy az elsők között voltak, akik a punkot a metallal házasították, a cro-magnoniak arról is ismertek, hogy a tagok között többször is komoly nézeteltérések támadtak. Nem mennék bele mélyebben, a lényeg, hogy a valamennyi albumon szereplő basszusgitáros-énekes Harley Flanagan és az első két nagylemezen, valamint a Revenge-en játszó gitáros, Parris Mayhew között márkanév-tulajdonjogi viták, Flanagan és az első, harmadik és negyedik LP-n éneklő John Joseph között pedig névhasználati huzavona alakult ki, ami csupán három évvel ezelőtt jutott nyugvópontra. Valójában Flanagan és Joseph volt a két dudás abban a bizonyos crossover csárdában: jó pár évet töltöttek el együtt a bandában, és úgy is, hogy egyikük éppen más utakon járt.
Ugyancsak meghatározó szereplői a Cro-Mags több mint négy évtizedes történetének (és az Alpha Omega albumon is játszanak) Doug Holland és Gabby Abularach gitárosok, valamint Dave DiCenso dobos. Holland neve a zenekar első négy lemezének kreditlistáján szerepel. DiCenso ’89-ben, Abularach pedig két évvel később csatlakozott a csapathoz, és az együttes muzsikusaként mindkettőjüknek az Alpha Omega volt az első albuma. A gitáros ezen kívül további két nagylemezen és három EP-n, a dobos pedig két albumon működött közre.
Bár a korábbi gitáros, Parris Mayhew még ’91-ben távozott a bandából, azt állította, hogy a harmadik nagylemez dalainak többségét ő és a zenekar 1989-91 közötti másik gitárosa, Rob Buckley írta. Ezt Flanagan és a csapatból mások is tagadták.
Az idők folyamán nem csak az együttes zenéje, de a tagok kinézete is megváltozott. A New York Hardcore kopasz képviselői éppen akkorra váltak hosszú hajú metalosokká, amikor a műfaj hagyományos vonala és a thrash is valamennyire parkolópályára került. A színtéren új, Flanaganék számára kedvezőtlen szelek fújtak, és a csapat nem is bírta sokáig a reménytelen küzdelmet: ’93-’94 táján jó néhány évre felfüggesztették működésüket.
Gondoljunk bele, 1992-ben elég bátor (vagy botor) dolog volt egy ilyen albummal előrukkolni, bár ha jobban belegondolunk, nemcsak az Alice in Chains Dirt-je vagy a Stone Temple Pilots Core-ja jelent meg ebben az esztendőben, hanem a Pantera Vulgar Display of Power-je, az Iron Maiden Fear of the Dark-ja, a Blind Guardian Somewhere Far Beyond-ja és a Megadeth Countdown to Extinction-je is.
A riffelés ritmusát, a tempókat és a telt, harmonikus soundot hallva ezen a lemezen nem sok nyomát találom a hardcore-nak, de még csak crossovernek sem gondolom az anyagot. Ez bizony jófajta, bár egy kissé szellős thrash, amelyben funkys lüktetésű, rappelős témák is helyet kapnak (Eyes of Tomorrow). Kellemes muzsika, ami azonban híján van a fogós refréneknek. Ez alól az egyetlen kivételt kedvenc nótám, a The Other Side of Madness (Revenge) jelenti. Ebben hangzik el a lemez egyik legjobb – legfeszesebb – riffje, a végén pedig mintha zongorahangok közé merülne el a dalban megénekelt őrület.
Az Apocalypse Now középtempója egy idő után kezd unalmassá válni, szerencsére időben jön a váltás, plusz az anyag másik legjobb riffjét is itt kapjuk meg. Joseph dalvégi „áriázását” hallva viszont a legszívesebben ugratnám a nótát…
A Victims elején tovább erősödik bennem az előző szerzeménynél támadt késztetés, hogy párhuzamot vonjak a Cro-Mags-frontember és Glenn Danzig hangjának egy bizonyos tónusa és énekstílusa között, ami mindenekelőtt a lassabb, lírai témákban érhető tetten.
A lemez leghosszabb száma az utolsóként elhangzó, csaknem 12 perces Changes, amelyet egyes kiadványokon két tételre bontottak: az első, énekes rész bő hétperces, a második, instrumentális alkotás pedig bő négy és fél perces, és hidden track-ként, azaz a setlisten nem szereplő, rejtett nótaként zárja az albumot.
Azt nem merném kijelenteni, hogy Flanagan-éknek az Alpha Omega a legjobb anyaguk, mivel most, e lemez kapcsán a Best Wishes-be is belehallgattam, és az is legalább ennyire tetszik, az viszont biztos, hogy hozzám nem a The Age of Quarrel-en megkezdett irány, hanem ez a thrash-es vonal áll közelebb.
Leave a Reply