Claudio Sanchez és társai négy évvel az első rész után, júniusban jelentkeztek Vaxis című koncept lemezük második epizódjával. Az első rész még a tőlük megszokott és elvárt léptéken is túltett a maga csaknem nyolcvan percével és szerteágazó zenei utazásaival. A második epizód, ami egyébként egyúttal már a tizedik nagylemezük, rövidebbre lett ugyan nyesve, de ezúttal is csillagközi túrára viszik a hallgatót.
Na, de mi is az a Coheed and Cambria? A költői kérdést talán nem indokolatlan feltennem, hiszen a zenekar itthon meglehetősen szűk körben ismert, holott hazájukban fanatikus rajongás tárgyát képezik. Nos, a szokatlan nevű formáció egy majdnem három évtizedes múltat maga mögött tudó New York-i négyes, akik leginkább progresszív rockban utaznak. Ám ez az a fajta progresszív rock, ami – ha maradéktalanul ma már nem is sikerülhet neki – legalábbis igyekszik tényleg előremutató maradni. A kvartett esetében szó sincs a hatvanas és a hetvenes évek brit ikonjainak sokadik interpretációjáról. Az egyebek mellett képregény és sci-fi fanatikus Sanchez inkább a kilencvenes évektől kezdődően, illetve onnan felfelé merít ihletet a dalaihoz, de akár a nyolcvanas évtizedhez is visszanyúl. Szóval, van itt alternatív rock, némi punk, leheletnyi grunge, meg persze post hardcore, egy kis Tool és természetesen akad metal is. Utóbbi hozzávaló hiányában ugyanis nem sok keresnivalójuk lenne ezeken a hasábokon. Az már más kérdés, hogy olyan műfajok nyomelemei is fellelhetők a bő ötvenpercnyi anyagon, amelyeket önként eszembe sem jutna hallgatni.
A zenekar elnevezése amúgy Sanchez fantáziavilágának két szüleményénél keresendő. Emberünk nem elégszik meg a szimpla koncept anyagokkal, hanem ha az ihlet úgy kívánja, rendszeresen gyárt ezekből többrészes lemezfolyamokat is. A Vaxis – Act II: A Window of the Waking Mind pedig az aktuális sztori második része. Ha jók az információim, egyfajta előzménytörténet ez. Szóval, aki vevő a dologra, akár nyakig beleáshatja magát a koncepcióba; jómagam viszont csak a zenére, az egyes dalokra szoktam koncentrálni egy-egy C&C anyag megjelenésekor. Emberünk pedig, jó szokása szerint a koncepció ellenére most is dalokban gondolkodott, nem esett az irányzatot folyton fenyegető terjengősség csapdájába.
Ha párhuzamot kellene vonnom valakikkel, a kanadai Rush jutna eszembe elsőként, ők voltak ugyanis azok, akik három-négy percben is tudtak progresszívek lenni. Sanchez magas fekvésű hangja helyenként egyébként is Geddy Lee-t idézi, de a másik gitáros, Travis Stever is kiveszi a részét a vokálokból. A ritmusfelelősök, Josh Eppard dobos, aki a második ciklusát tölti a csapatban, és a 2012-es csatlakozásával a legfrissebb leigazolás, Zach Cooper basszusgitáros kerülik az öncélú magamutogatást, alázattal, de kreatívan muzsikálnak.
A zongorával kezdődő, majd epikussá terebélyesedő bevezető után érkező Beautiful Losers akár egy áthangszerelt King’s X szerzemény is lehetne. Ezek a csávók olyan lazán fűzik egymás után a témákat, ahogy azt Ty Taboréktól megszokhattuk. A lüktető, dúsan hangszerelt Comatose-t pedig úgy elviszik a hátukon az énekdallamok, hogy az első hallgatások során fel sem akar tűnni, mekkora muzsikálás megy a háttérben. A Shouldersben a nyakatekert vokálokkal együtt megérkezik a post rock is, a riffek pedig helyenként a régi Living Colourt idézik. A synthwave-es témával indító A Disappearing Act némi kitekintés a nyolcvanas évekre, Sanchez hangszínén is érzem a popos jelleget, de rétegzett dallamai túlmutatnak a sablonokon. Hasonló felfogású a későbbi, távol-keleti hatású Bad Man is.
A leginkább Zach Cooper agyahagyott basszusjátéka miatt emlékezetes Love Murder One látszólag szintúgy marad a popos vonalon, ám a felszín alatt itt is kellően kifacsartak az alapok. A Blood című szerzeményen az érett Rush ünnepélyességét érzem, de a hangulat révén írhatnám akár a Saga vagy a Marillion nevét is, jóllehet a dalnak zeneileg nem sok köze van egyik emlegetett nagysághoz sem. A The Liars Club már-már Muse-módra ugrál az elektronikus és a rockos hangszerelés között, sőt lendülete révén még punkos íz is van benne.
A zömmel három-négyperces dalok mindegyike akár egy-egy tanulmány is lehetne arról, hogyan rakjunk össze egymáshoz látszólag abszolút nem passzoló stílusokat egy-egy működő egésszé. A szövegében hat fejezetre osztott címadó a maga nyolc percével teszi fel a koronát erre a nem mindennapi dalgyűjteményre. A Sanchez-féle turmix tehát a merészen válogatott összetevők ellenére ezúttal is emészthetőre, mi több, számomra csaknem tökéletesre sikeredett. Ha az előre mutató, de végeredményként nem káoszba fulladó zenéket vadászod, talán még neked is nyert ügyed lehet a csapattal. Az pedig számomra teljességgel érthetetlen, hogy itthon alig esik róluk szó, mégis a MAHASZ lista hetedik helyén nyitottak…
Nameless
Leave a Reply