Blut Aus Nord: Disharmonium – Undreamable Abysses (2022)

Amikor először találkoztam ezzel a lemezzel, az volt az első gondolatom, hogy biztos valami baj van velem, amiért azt érzem, hogy szinte minden percét élvezem, mert – szó se róla, – kell hozzá némi perverzitás, hogy igazán örömteli pillanatokat találjunk benne. Hirtelen bevillanásra határesetnek tűnt az itt hallott zene, egy tűzben meggörbült, baljóslatú jelzőoszlopnak, amit ha elhagyunk, végleg búcsút inthetünk a szépségről alkotott, elavult elképzeléseinknek.

Nem most kezdődött, de éppen a kellős közepén vagyunk egy nem mindenki számára üdvös folyamatnak, aminek betetőzéseként az extremitás éllovasai végül majd lerombolnak maguk körül mindent, ami hagyományos értelemben még zeneként értelmezhető, mi pedig (a kielégíthetetlen kíváncsiak) követjük őket az úton – aztán majd mindenki eldönti, hogy hol fogy el a türelme. Ha úgy veszem, a Blut Aus Nord tekintélyes életművével mindig is jócskán elöl járt azon az ösvényen, aminek a végén a diszharmónia zenévé nemesülésének temploma áll. Ha a szüleink szerint már a Metallica vagy a Judas Priest sem volt több idióták csörömpölésénél, mit szólnának a Blut Aus Nord legújabb lemezéhez, vagy mit mondtam volna róla én, mondjuk, harminc évvel ezelőtt?

A Blut Aus Nord egy művészi koncepció. A zenekarral azonosítható alapító/gitáros/énekes, Vindsval (mellette találjuk még W.D.Feld-et elektronikus kütyükön és GhÖst-et basszusgitáron, de alkalmakként session zenészek is közreműködnek a lemezeiken) úgy fogalmaz, hogy nem akarnak semmilyen kategória részévé válni. Ha black metal alatt egy életérzést, egy hozzáállást, és nem egy konkrét zenei stílust értünk, akkor a BAN tekinthető black metalnak, ha viszont összevetjük a műfaj gyermeteg, sátánista bohócainak munkáival, akkor semmi közük ehhez a patetikus cirkuszhoz.

Eredetileg ők is hagyományos műfaji elemekből építették fel zenéjüket (a Bathory mint korai hatás tagadhatatlan), ám Vindsval hamar továbblépett finomított víziója részletein, és a formáció egyre inkább másként tekintett saját örökségére: inkább csak apropót adott – és nem korlátot szabott – az alkotói folyamatoknak. A BAN esetében a black metal katalizátorként működik. Berobbant egy folyamatot, de a végeredmény szempontjából a továbbiakban nincs egyeduralkodó szerepe. Nyomait ott leljük a lemezeken, de olyan metamorfózison esett át, hogy alig lehet ráismerni. (Helyesbítem magam: nagyon is rá lehet ismerni. Black metal ez, ahogy a csövön kifér, csak másként.)

Az átalakulások olykor szélsőértéket eredményeztek: néhány kiadványuk kimondottan rossz kritikát kapott (hiába, a zseni és az őrült fogalmai gyakran átfedik egymást), és én sem sorolom magam feltétlen híveik közé, de az biztos, hogy pár évvel ezelőtti albumukkal, a Hallucinogennel belopták magukat a szívembe. Az sem volt egyszerű eset, de BAN-mércével mérve viszonylag a könnyebben befogadható fajtából való, ráadásul – nomen est omen – addiktív is, amiről nehéz volt lejönni.

Ehhez képest, ha azt kérded, milyen a Blut Aus Nord legújabb lemeze, azt mondom: értelmezd a címét, nézd meg a borítóját, és ott a válasz. Számomra a Disharmonium a Hallucinogen folytatása, annak sötétebb, barátságtalanabb oldala (így ez az írás egyben annak is ajánlója), és szerintem érdemes is a három évvel ezelőtti albummal kezdeni az újjal való ismerkedést, mert ha az megvan, sanszos ez is.

A negyvenhat perces, hét tételes mű önmagában meglehetősen rideg élményt nyújt. Alig van benne kapaszkodó, szépség pedig még annál is kevesebb. A föld gyomrából előtörő káosznak mutatja magát, amiben – mint a lávafolyamok mintázatai – harmóniaszerűségek állnak össze rövid ideig felismerhető formákká, és az ének is csak így kap szerepet. Néhány mondatfoszlány és E-L-R-es rítus-kórus kivételével a hagyományos szöveg-logikának semmi nyoma, olyannyira, hogy kvázi instrumentális zeneként is felfogható az album (mint az E-L-R). Átmeneti állapotok kavargó halmaza az egész, és némi időbefektetést igényel, hogy előtűnjenek az apró részletek, amelyek átszövik a sűrű matériát, és amelyek igazából az élvezeti értékét adják a lemeznek. És van is belőlük, de túlzó elvárásokkal nem érdemes nekiülni, mert minden téma és “dallam” csak felbukkan és eltűnik, rád nyitja az ajtót, majd becsukja maga mögött, de a szobába nem lép be, legfőképp pedig: ha be is jön, nem marad sokáig.

Észrevétlen születések érnek véget észrevétlen halálokkal, aztán maga a “dal” is elvész a mélyben, hogy néhány másodpercnyi csend után újra felbukkanjon, kicsit másként, de lényegében hasonló aurával. A folyamatos sodrás ellenére hamar beáll egy mozdulatlanság-érzés, mintha megrekedt volna körülöttünk a zene, és csak úgy marad mégis mozgásban, hogy valójában egy pont körül kering. Ez a pont pedig egy viharral és jégveréssel sújtott, örömtelen szeglete a black metalnak (némi indusztriálos makacssággal és gótikus szellemjárással felütve), ami fölött halott csillagok és a túlvilág felé sodródó szerencsétlenek lebegnek, akiket a mennyországba vezető lépcső legtetején egy húsdaráló fogad.

A megszokott értelemben véve nem is számok, hanem egy folyamat elemei követik egymást: mintha csak tárcsere történne, amikor egyik track-ről a másikra ugrunk – levegővételnyi szünet után a tűzerő és az elszántság töretlen lendülettel sorozza tovább befogadóképességünk rogyadozó sáncait. A dolog attól perverz igazán, hogy bár nincs benne sok szeretnivaló, mégis nehéz szabadulni a karjaiból. A Hallucinogen esetében ez nem volt meglepő – az nagyon etette magát –, itt viszont nem evidens, mégis hasonló a helyzet.

Nincs róla tudomásom arról, hogy a BAN valaha is koncertezett volna (Vindsval szerint erre a jövőben sincs semmi esély), és nem is tudom elképzelni, milyen lehet mindez színpadon – pláne elcseszett hangzással. Ez a zene rosszul tűri a fényt és a levegőt, csak korlátozottan közösségi élmény. Az a fajta mizantróp őrület tombol itt, amit becsukott szemmel jobban hallani, de még így sem találni benne “nagy” dalokat – black metalos mércével se.

Most, a cikk befejezése előtt újra végighallgatom, és még jobban tetszik, mint eddig, és arra is rájöttem, hogy a Stockholm-szindróma áldozata lettem: túszul ejtett a Disharmonium, az életemmel üzletel, de szimpatikussá vált, és miután kiszabadultam a karmai közül, úgy gondolok rá, mint kellemes emlékre. Ennek ellenére mégsem lesz ez négy csillagnál több, mert bár egy felet még rá tudnék dobni, de azt elvitte anno a Hallucinogen, a kettő közötti különbséget pedig most ennek a rovására vagyok kénytelen jelezni.

A szerző: Bársony Péter 95 Articles
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

1 Trackback / Pingback

  1. Szerkesztőségünk kedvencei voltak (Top 10-es listáink) – Rattle Inc.

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*