Ez esetben ismét egy olyan, viszonylag nagy múlttal és népszerűséggel rendelkező death metal formációt sodort az utamba a „halál szele”, akiknek zenéjét eddig még nem volt szerencsém ismerni. Most viszont megtörtént az első „randink”, és mit mondjak, e meeting eléggé vérben tocsogósra sikeredett! Bevallom, kissé felkészületlenül léptem be abba az utálatosságokkal teli világba, amit e banda a zenéjével művészi módon megteremt a magamfajta gyanútlan hallgatóban. Engem nagyon megfogtak! Jó néhány újrahallgatás után megállapítom, hogy a Bloodbath sorban hatodik albuma egy gyomorforgatóan gyönyörűséges 🙂 és egyedi alkotás, amely a zene nyelvén közvetíti majdhogynem tökéletesen a halál és a múlandóság sokszor meglehetősen undorító megnyilvánulásait, és már elsőre is érződik, hogy ez egy zseniális, a maga műfajában jóval az átlag fölötti színvonalú mestermű.
Abban biztos vagyok, hogy számomra eddig ez az egyik legmorbidabb hangulatú, de mégis MINŐSÉGI halálfém az idén. És itt nemcsak a szövegek témájára gondolok, hanem az egész korongot átható, rideg, szenvedéssel teli, hullaszagú atmoszférára, amit egy brutál jó hangzással a lemez mind a tizenegy száma sugall. Az albumot hallgatva, kellő fantáziával sokszor olyan érzésem támad, mintha egy kannibál hajlamú, beteg pszichopata mocskos pincéjében szemtanúja lennék az általa végzett tucatnyi élveboncolásnak. Az első hallgatás okozta kellemesen sokkoló trauma elmúlta után még órákig kapargattam az elmémre ragadt húscafatokat! 🙂
Mint az a Machine Head új lemezének Unhallowed című számánál is történt velem, úgy most is, az előzetesen kiadott Zombie Inferno klipes dal itt sem hatott meg elsőre. Aztán most, hogy egyben hallgatom az albumot, már simán az egyik legjobb lemeznyitó nóta, amit az utóbbi pár hónapban hallottam, és ez nemcsak a közelmúlt death, hanem thrash metal anyagait nézve is igaz. A kissé Slayer-es, rövid és fokozatosan hangosodó gitáros felvezetést követően a srácok beröffentik a láncfűrészt (a klipben egy Dodge 440-es verdát), „oszt, adj neki!” Az élőhalottak pedig halálnak halálával halnak halomra. 🙂 A testrészek úgy röpködnek, mint döglegyek a háromhetes hulla büdös zoknija körül. Hehe! Mindezt a klipes látványt tökéletesen aláfesti egy, a szám címéhez méltó, rendkívül intenzív thrash-death rifforgia. A gitárok szinte véresre horzsolják a dobhártyámat.
A morbid lemezborítóhoz leginkább passzoló tétel már csak a címéből adódóan is az albumon másodikként szereplő Putrefying Corpse (Rothadó hulla). Az ennek a számnak az első felében hallható lassú részekből árad a lebomló zsigerek átható bűze. Az ezt követő Dead Parade, karöltve a korongot lezáró No God Before Me-vel, egyértelműen egy nagy tisztelgés a műfaj egyik alapbandája, a Morbid Angel előtt. E két dal lassú szenvedéssel teli témái olyan képet vizionálnak bennem, mintha a végkimerülés határán lévő, bűnbocsánatért küzdő, meggyötört emberi lélek reményt vesztve vonszolná maga után a porban, hosszú láncokon az ocsmány démonait. Az olyan beszédes számcímek, mint a Malignant Maggot Therapy (Rosszindulatú kukac terápia) 🙂 vagy a Tales of the Melting Flesh (Mesék az olvadó húsról) az alkotók horror témák iránti fokozott érdeklődését fejezik ki. De hát mit is várhat az ember egy Vérfürdő néven futó zenekartól!? 🙂
A lemezről a már említett Zombie Inferno és a No God Before Me mellett a Carved és a To Die című számok nőttek eddig leginkább a szívemhez, bár szerintem az egész LP-n csak maximális vagy attól esetleg egy-két tizedponttal gyengébb dalok szerepelnek. Ebben az évben az új Immolation album mellett eddig ez az anyag tette rám a legnagyobb hatást a death metal mezőnyből.
Összegzésképpen tehát, a stockholmi „mészárszék és horrorkonyha” négy év után most újra kinyitott! A nyershulla-daráláson kívül ezen az albumon már csak csúcskategóriás, „fincsi” death metal számok szerepelnek a banda bizarr svédasztalos kínálatában! „Műértő” death metal rajongóknak KÖTELEZŐ! Jó szórakozást! 🙂
Leave a Reply