Ark: Burn the Sun (2001)

2002-2003 táján ismerkedtem meg a norvég énekes, Jørn Lande munkásságával. Annyira tetszett, amit hallottam tőle, hogy kategóriájában – Jeff Scott Soto mögött – hamarosan második legnagyobb kedvencemként tartottam őt számon. Szólólemezei közül a Worldchangert, illetve a Masterplan debütalbumát hallottam tőle először, majd ahogy az ilyenkor lenni szokott, igyekeztem minél több munkájába belehallgatni. Így került a horgomra az Ark második albuma is, amit – bár alapvetően bejött a rajta hallható muzsika – később mégsem pörgettem olyan gyakorisággal, mint például Lande soron következő szólóalbumait vagy a vendégszereplésével készült Avantasia-, Ayreon- (01011001), Nikolo Kotzev- (Nostradamus), Trillium- (Alloy) és Genius-anyagokat (A Rock Opera).

Jørn ekkor még relatíve fiatal volt, pályakezdőnek azonban nem mondanám: ha jól számoltam, a Burn the Sun a nyolcadik vagy a kilencedik olyan album, amin alapemberként szerepelt. A hangján azonban érződik ez a „zsengeség”: orgánuma még nem állt be arra a jellegzetes, erős, éles tónusra, amit hallva ma már az első pillanatban tisztában vagyunk az előadó kilétével. Némileg „kölykös” volt a hangja (bizonyos dalokban viszont már az érett, jól ismert Landét halljuk), összességében pedig sokszínűbben énekelt, mint ma, amit valószínűleg maga a zene kívánt meg tőle. A sajnálatosan rövid életű Arkkal ugyanis progresszív rockot/metalt játszottak, amely jelző ez esetben kísérletezőt, mindenre nyitottat jelent. A dalokat nem bonyolították túl hosszú, improvizatívnak tűnő szólórészekkel, hangszeres brillírozásokkal, ugyanakkor nem sajnálták belőlük a különleges „fűszereket”, hangulatokat, zenei megoldásokat.

Pedig lett volna mire arcoskodni, hiszen a csapatot Lande mellett sokak által foglalkoztatott, nagyra becsült hangszeresek alkották. Mindenekelőtt az amerikai dobos, John Macaluso, aki számos zenekarban és több gitárhős mellett megfordult (Alex Masi, George Lynch, Yngwie Malmsteen, Vitalij Kuprij, Labÿrinth, Holy Mother, Powermad, Riot V, TNT stb.). A bandának szintén végig alapembere volt a norvég gitáros, Tore Østby (Conception, ex-D.C. Cooper); ők hárman rögzítették – vendégmuzsikusokkal – a csapat nevét viselő, 1999-es bemutatkozó albumot, majd az ezredfordulón csatlakozott hozzájuk a szintén amerikai basszusgitáros, Randy Coven (R.I.P., Holy Mother, Vitalij Kuprij, Yngwie Malmsteen stb.) és a svéd billentyűs, Mats Olausson (R.I.P., Yngwie Malmsteen, Iron Mask, Silver Mountain stb.).

Lande (középen) itt még csak Macalusóval és Østbyval

Az Ark esetében tehát egyfajta supergroupról beszélhetünk, amelynek első 12 éve alatt egyetlen tagcsere sem történt, Lande 2002-es kiválása volt az az esemény, ami aztán az együttes feloszlásához vezetett. Gondolom, az énekes szólókarrierjére és egyéb projektjeire kívánt fókuszálni, amibe ez a tőle kissé távolabb álló zenét játszó formáció már nem fért bele. A többiek egy rövid időre, 2009 és 2011 között újra összeálltak, de stabil énekesük már nem lett, és hangzóanyagot sem készítettek.

A Burn the Sun nem csupán profi, de változatos anyag is. Néhány apróbb áthallástól eltekintve abszolút egyéni muzsika. A nyitó Heal the Waters zenéje például Dream Theater-esen szólal meg, de aztán Jørn hangja „minden kétséget eloszlat”. A címadóban Lande énekéről a ’73-’76 között a Deep Purple-ben hangoskodó Glenn Hughes jut eszembe, az I Bleed-ben hősünk Robert Plant-es sikolyokat hallat, a dal egyes részei pedig a kései Soundgardent idézik A Feed the Fire erősen popos rocknóta, az albumot záró Missing You elnyújtott dallamaiban pedig Queen-hatásokat vélek felfedezni.

A másik végletet – még mindig a frontembertől – az olyan egzotikus megoldások képviselik, mint a Torn törzsi „ungabungája”, sámáni hablatyolása, az I Bleed keleties dallamvezetésű vokálja, vagy a Landétól mai füllel teljesen idegennek tűnő, magasabb fekvésű, művészi, alternatív ének, amit például a Jane’s Addiction-ös Perry Farrell stílusával tudok rokonítani (Absolute Zero, Noose). Utóbbi nóta refrénje egyébként már teljesen rendben van, olyannyira, hogy számomra ez a dal az anyag egyik aduásza. A másik pedig a The Doors Spanish Caravan-jét és Madonna La Isla Bonitáját idéző, flamencós gitárdallamokkal kezdődő, könnyed táncos ritmusú Just a Little, ami akár az akkori rádiós (pop)slágerek mezőnyében is megállta volna a helyét. Nekem ki tudja, miért, Seal örökzöldje, a Crazy ugrik még be róla („But we’re never gonna survive, unless / We get a little crazy”).

A lemez szerelmes nótája azonban nem ez, hanem a már említett, több mint kilencperces Missing You, amihez képest az Absolute Zero (és a címadó nóta is) jóval felfoghatatlanabb, kozmikus léptékű jelenségekkel foglalkozik:

Trigonometric flight to the sun
Fragments of galaxies on the run
Escaping from the eclipse of eternity
Waiting for the big bang

Mint mondtam, a csapat hangszereseinek zsenije nem tolakodik az előtérbe, ám érdemes egyszer ilyen füllel is meghallgatni az anyagot, hogy rácsodálkozhassunk Macaluso ritmusainak, eszközhasználatának gazdagságára, a basszus gyakorlatilag folyamatos jelenlétére vagy a gitár visszafogottságában rejlő erejére (persze időnként azért Østby is elengedi az ujjait a húrokon). És Olausson billentyűfutamai is úgy színesítik a nótákat, hogy azok ettől egyáltalán nem válnak nyálassá.

Az anyagnak természetesen halványabb pillanatai is vannak, ám egy ajánlónak ugye nem ezekről kell szólnia. Márpedig a nagyszerű teljesítmények jócskán felülmúlják a feledhető momentumokat, úgyhogy magamban jó szívvel rehabilitálom a lemezt, és emelem be (ismét) a csapatot gyűjteményem első ligás versenyzői közé.

A szerző: Coly 1227 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*