Számomra az Among the Living az Anthrax!
Utazom, vissza az időbe úgy 35 évet, és látok egy srácot, aki más, mint a többiek. Nincs egyedül, bár egy kicsit kilóg a sorból, mert nem Neoton Famíliát, R-GO-t, Bonanza Banzai-t hallgat, hanem valami egészen mást, és vannak haverjai, akik a tanulás, edzések mellett és után azzal töltik az idejüket, hogy felfedezzenek egy olyan világot, amely akkortájt, 1987 környékén még messze nem biztosította azokat a lehetőségeket, amelyeket ma bárki játszi könnyedséggel megszerezhet.
Ilyen alkalmak és összejövetelek során, egymást felülmúlni akaró lelkesedéssel vetik bele magukat a „Ki milyen friss anyagot talált, hozott a héten?” klubtalálkozóba. Mivel ez a klubos dolog ekkortájt már jó két éve tartott, a felfedezések alkalmával a kis csapat olyan halhatatlan alkotásokba futott bele, mint a Master of Puppets, a Walls of Jericho, az Under Jolly Roger, a Metal Heart, a Fighting the World… és sorolhatnám, hiszen a korábbi évek ugyanilyen hatalmas alkotásai is ekkor jutottak el hozzánk az „imperialista nyugatról”.
Ahogy mind a mai napig, már akkor is megszállottan kutattam olyan bandák után, amelyeknek tetszettek a fotói a külföldről behozott Metal Hammerekben. (Volt a fateromnak egy hajóskapitány barátja, aki mindig Hollandiából indult világ körüli hajóutakra, és amikor három-négyhavonta hazatért, mindig hozott új újságot.)
A társaságban – a Metallicát kivéve – akkoriban még nem nagyon volt népszerű a thrash metal, mert hát valljuk be – bár ugye ízlések és pofonok különböznek –, mindenki azt szerette a metalban, hogy kemény, gyors, ritmusos és dallamos. Az akkori thrash metal zenékre pedig ezek a jelzők néhány kivételtől eltekintve nem voltak jellemzők, csak az, hogy vad volt a zene, iszonyúan gyors, durva, sötét, ordítozó, hörgő énekhangokkal, dallamok meg sehol.
Nos, az egyik ilyen „hajós” Metal Hammerben volt egy plakát középen, amin állt egy zenekar, szakadt nadrágokban, fekete dzsekikben, egy romos, lehullott vakolatú fal előtt – mint később, Scott Ian „A gitáros faszi az Anthraxből” című könyvéből kiderült, ez a kép a Metallicával közösen bérelt New York-i próbatermük előtt készült, amin jól látszik, hogy az elején még – legyenek bármekkora tehetségek is – nagyon, de nagyon nehéz volt a metal zenészek élete. Szóval álltak ott a rohadt jól kinéző, számomra akkor még teljesen új formavilágú Jackson „V” alakú gitárokkal, egy olyan zenekari logóval a fejük felett, ami egyetlen másodperc alatt belém égett. Igeen! Ők voltak az ANTHRAX!
Annyira tetszett ez a kép, hogy azt mondtam magamnak, ezek a srácok biztos, hogy olyan thrash metalt játszanak, amely nemcsak nekem, hanem a haverjaimnak is tetszeni fog. Mindenki tudja, hogy akkoriban hol és hogyan lehetett beszerezni friss zenéket (Elektromos Krokodil, Solaris, Viking stb.), így hát vonatra fel, és irány megvenni az éppen akkor megjelent Among the Living című új Anthrax albumot, kazettán persze, mert lemezjátszóra nem tellett, csak magnóra. Azt hiszem, az Elektromos Krokodilban tudtam megvásárolni, természetesen másolt kazettán, de ez akkor egyáltalán nem zavart, mert csak az érdekelt, hogy hallhassam azt a bandát, akikről éreztem, tudtam legbelül, hogy nem fogok bennük csalódni, és olyan zenét fogok megismerni, amely egy életre összeköt velük. Így is lett, és ez a kötődés azóta is tart. …. Ahhh, bocsiii, muszáj leállnom, mert Scott Ian most üvöltötte azt, hogy „WAAAAR DAAANCEEE”… Libaaabőőőőr, ahhh!!! Úgy autentikus, ha a cikk írása közben az szól, amiről írok, nem? De! 🙂
Mielőtt a klubba elvittem volna a srácoknak a dallamos thrasht, amit frissiben szereztem be – mert hát ezt mondták róla a boltban –, egy kicsit bele is fülelhettem, mert muszáj volt, mert nem bírtam ki, hogy ne hallgassam meg. Különben is, aki új anyagot hozott, annak illett a klub többi tagjának bemutatni a bandát, az albumot.
Úgy emlékszem, mintha most lett volna: elindult az Among the Living… és egyszerűen lefagytam, ledöbbentem, és csak azt tudtam kérdezni magamtól, hogy hogy a francba lehet ennyi energiát, erőt egy gitárból (háromból) kihozni? Azt éreztem, hogy minden egyes riff-fel egyre több és több erő lesz bennem, és ezt ülve képtelen leszek végighallgatni. Az iszonyat súlyos kezdőriffek után maga a dal alaptémája is igen erőteljes tempójú, és hát bizony ment a szobámban a fejrázás, ugrálás. Mosholásra nem volt lehetőségem, mivel a szobám nem volt egy hatalmas méretű hely, és már akkor is voltam 183 centi és 110 kiló… Képzelhetitek, ha egy ekkora test beindul, és Scott módjára nekiáll mosholni… 🙂
Izgultam, hogy „Csak ne rontsák el az énekkel, csak ne ordítson a frontember!”, és amikor Belladonna megszólalt, egy végtelenül jóízű, elégedett mosoly futott végig az arcomon, hogy „Ez az, nem rontották el! Milyen jó hangja van!” Már akkor az eufória állapotába kerültem, és mielőtt észhez tértem volna, Frank Bello a Caught in a Mosh basszus bevezetőjével gondoskodott arról, hogy esélyem se legyen „kijózanodni”! 🙂 Azt hiszem, nem véletlen, hogy azóta, mióta ez az album megjelent, ez a két nóta jellemzően a koncertek nyitó tétele, hiszen azonnal beindítja a mindenkori tömegeket.
Nem szeretnék minden egyes dalról külön-külön írni, de a legnagyobb kedvencem az albumról az Indians, az Among the Living, a Caught in a Mosh, az I’m the Law, az NFL (még ha nem is a kedvenc amerikai focimról szól 🙂 ), az A Skeleton in the Closet, de igazából, ahogy a címben is írtam, számomra az Among the Living maga az Anthrax!
Szerintem minden thrash metal rajongó, akinek a korából fakadóan a lemez megjelenésekor volt szerencséje az Among the Living-hez, nem vitathatja el azt, hogy annak idején korszakalkotó album volt, és azt sem, hogy nem véletlenül a mai napig ez az Anthrax legidőtállóbb, legismertebb, legsikeresebb albuma. Mert az! Ugyanis ha nem lenne az, akkor a zenekar sem járná körbe a világot minden egyes jubileumi évben az anyaggal, legyen szó a 25, a 30, a 35 éves évfordulóról.
Jaj, majd elfelejtettem! Amúgy az Anhtrax-et és az Among the Living-et jó szívvel ajánlom minden sportosabb életet élő metal rajongó, ne adj isten, fitneszedző figyelmébe, ugyanis remek kiegészítője mindenféle fogyókúrás edzőprogramnak, kardioedzésnek! S hogy miért mondom mindezt? Mert 1993-ban, az első magyarországi Anthrax-koncerten két óra alatt mintegy négy kilót dobtam le a színpad előtti mosholós tömegben, és ahogy a mostani koncertek jelentős részét is az Among the Living nótái adják ki, ez ma is könnyen megvalósítható. 🙂
Természetesen egykori „klubtársaimnak” is nagyon tetszett az általam felfedezett új csapat, és az idén 35 éves Among the Living is.
Minden zenekarnak megvan az az egy albuma, ami a karrierjének a csúcspontja, függetlenül a megjelenés dátumától, és ki merem jelenteni, hogy míg a Metallicának a Master of Puppets, a Slayernek a Reign in Blood, addig az Anthrax-nek az Among the Living az! Szerintem vitatkozni a leírtakkal lehet, de tök felesleges, mert ahogy fentebb is írtam, ízlések és pofonok… Vilmos Csizmadia, ez neked szól! 🙂 🙂
Leave a Reply