Amorphis: Tuonela (1999)

Ahhoz képest, hogy a szerkesztőségből többen is szeretjük az Amorphist, fennállásunk majd’ hat éve alatt eddig csak a ’94-es Tales from the Thousand Lakes-ről és a finn csapat két utolsó albumáról írtunk. Most azonban megint eljött ennek az ideje: már félig kész voltam az idén 15 éves Silent Watersről szóló cikkel, amikor rájöttem, hogy az az anyag nem is áll olyan közel hozzám. A „régi” lemezek közül egyértelműen a Tuonela a kedvencem, úgyhogy inkább azt vettem elő egy kis nosztalgiázás céljából.

Valamikor 2008 táján, nem teljes albumok, hanem egy nagyobb válogatás révén ismertem meg a finn csapat munkásságát. Akkor nem tudtam, nem volt fontos, hogy az egyes nóták melyik lemezről származnak (ugyanez történt például a Godsmack, a Within Temptation vagy a Savatage bizonyos dalai esetében is). Kiemelkedő szerzemények (ezek voltak többségben) és felejthető dalok kaptak helyet ebben a kompilációban, amiről később kiderült, hogy a Tales from the Thousand Lakes és a Silent Waters közötti időszak nótáit tartalmazta. Később úgy alakult, hogy egyes lemezeket a maguk teljességében megszereztem, mások viszont máig hiányoznak a gyűjteményemből. A Tuonela az előbbiek közé tartozik.

Mennyiben játszottak más muzsikát akkoriban Esa Holopainenék, mint ma? A legnagyobb különbség az énekben van: itt még Pasi Koskinen volt a frontember, akit 2004-ben váltott a banda jelenlegi pacsirtája, Tomi Joutsen. Míg utóbbi a tiszta éneket hörgéssel variálja, elődjére nem igazán voltak jellemzőek a dallamtalan, mélyről jövő témák. A Tuonelán ez alól az egyedüli kivételt (ahol a durvább énjét is megmutatja) a Greed jelenti.

A másik eltérést a megszólalásban látom: a mai Amorphis rétegzettebb, bombasztikusabb, ugyanakkor polírozottabb muzsikát játszik, mint szűk negyed századdal ezelőtti önmaga. A Tuonelán éppen öttagú volt a csapat, Santeri Kallio billentyűs még csupán sessionmuzsikusként működött közre a lemezen, ám annyira bejöhetett a többieknek, amit csinált, hogy ezt követően hivatalosan is leigazolták, és máig a zenekar tagja. Itt gyakran él hammondos hangzással (pl. Morning Star, Divinity), ami megint csak a retró érzést erősítheti bennünk.

A másik vendégzenész, Sakari Kukko szaxofon (Tuonela) és furulya (Rusty Moon) hangjaival színesíti a zenei összképet, a veterán ritmusgitáros, Tomi Koivusaari pedig szitárral ad egyedi hangulatot a Greednek. A lemezen egyébként több nótában – a Nightfall elején és a Withered-ben – is keleties dallamok bukkannak fel, utóbbi szerzeményben emellett a kissé popos dallamvezetésű verze fogott meg.

Számomra olyan tételek testesítik meg az Amorphis első korszakát, és éppen ezért a kedvenc dalaim a lemezről, mint a nyitányként felcsendülő The Way, a Divinity, a Summer’s End, és az egyenlők között első Shining, amelynek éneke zseniálisan rímel az alap-gitárdallamra, illetve amelynek zenei alapjait a korai Spiritual Beggars világával tudom rokonítani.

A harmadik, legnehezebben megfogható különbség a ’99-es és a mai Amorphis között a lemezek hangulatában keresendő. A Tuonela elégikus érzéseket kelt bennem, az elvágyódás, a természetbe való visszatérés gondolatát formálja dalokká, szemben a csapat legutóbbi alkotásaival, amelyeket – természet-közeliségükkel együtt is – jóval evilágibbnak, életigenlőbbnek érzek.

Tuonela a finn mitológiában az alvilág, a holtak birodalmának neve. Holopainenék nem merészkedtek olyan messzire, még csak a halálvágyat sem érzem a dalokban, az anyagot azonban így sem mondanám pozitív hangulatú alkotásnak. A szépség ott van a ködbe vesző őszi erdő fái közt – de a szomorúság is. Ez a kettősség teszi naggyá az Amorphis negyedik – és még jó néhány másik – albumát.

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

  1. A Far From The Sun-ig tökéletes a banda, fejlődés, stílusváltások, rajongók fejvakarása, mi a túró jó hogy nem már bluest játszanak, kinek mi ugrik be eddig. De szép és merész. A szigetes koncert meg csúcs volt, jókor jó helyen.
    Ekkor Tomi (a dájrektor) lenyilatkozta hogy gitárhúrral vágják el a torkát ha ebből a zenekarból valaha egy önismétlő, fejlődésre képtelen banda lenne. Mert akkor azonnal oszlatás.
    Pfff, kirúgták Pasit, jött egy jellegtelen torok, és megindult a sorozatgyártás. Mert sajnos ez a banda már csak egy gyár. Jellegtelen, önismétlő, precízen legyártott, unalmas albumok, pénz siker csillogás (irónia), oszlatás meg sehol.
    Tessék meghallgatni az Elegy-t és rájönni arra hogy azt az albumot próbálják legyártani újra és újra de a Valhalla isteneiért sem sikerül -)

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*