Amon Amarth: The Great Heathen Army (2022)

Az idén éppen 30 éves Amon Amarthnak a mostani a tizenkettedik nagylemeze. Nem tudom, mennyire tekinthető mérvadónak, de a Metal Archives-on az egyes albumok értékeléseiből kijön egy átlag, és ez alapján látható, hogy a véleményezőknek mely alkotások tetszettek jobban és melyek kevésbé. Nos, ez alapján a svéd csapat az első négy LP-jével írt történelmet, a sereghajtó pedig pillanatnyilag az utolsó két lemez, a 2019-es Berserker és az idei The Great Heathen Army. Nyilván mindenkinek, aki ismeri őket, van egy kialakult képe róluk, és valamiféle rangsor is a fejében: „Igen, ez az igazi AA. Ezen az albumon játszották a legjobb zenét, az új anyagok ehhez képest önismétlők, unalmasak, vagy éppen megalkuvók, kommerszek, csalódást keltők stb.”

De mi van akkor, ha valakinek éppen az idei anyag jelenti az első találkozást a csapat zenéjével? Tudom, illik ismerni őket: divatos banda (vagy mondjunk inkább megérdemelten népszerűt?), ahogy a Sabaton, a Powerwolf vagy a Five Finger Death Punch is az. Én azonban eddig valamiért elkerültem őket. Talán ha nem az elejétől követem egy zenekar pályafutását, nehezen veszem rá magam, hogy közben vagy a végén csatlakozzam be a folyamatba. Ha ne adj’ isten, tetszik, amit hallok, gyűjthetem be a teljes kollekciót; ilyen szempontból egyszerűbb dolgunk van a fiatal, egy-kétlemezes bandákkal.

Az sem volt elég erős hívószó, hogy a stockholmi együttes kedvenc regényemből, A Gyűrűk Urából választott nevet magának. Amon Amarth ugye a Végzet Hegye Mordorban, Szauron birodalmában; tulajdonképpen egy vulkán, amelynek kürtőjébe a főszereplő Frodónak be kell dobnia az Egy Gyűrűt. Megjegyzem, ugyanígy nem volt erős hívószó például a szintén középföldei illetőségű Cirith Ungol neve sem: csak ettől nem válik kedvencemmé egy banda. Meg aztán, hiába a tolkieni névválasztás, ha a svédek zenéjében nem e kitalált világ misztikus meséi, hanem az északi sagák és a vikingek történetei elevenednek meg. Márpedig ez utóbbi régió és hangulat tőlem meglehetősen idegen: inkább távol tart, mintsem hogy vonzana.

Na, mindegy, most viszont itt állok a Valhalla kapujában, megcsap a régvolt hősök lehelete, és bevallom, egyre nagyobb élvezettel vetem bele magam az új kalandba. Az Amon Amarth dallamos death metalként kategorizált muzsikájának két alapeleme az énekes, Johan Hegg oroszlánbömbölése és azok az időnként folkos dallamok, amelyeket a két gitárosnak, Olavi Mikkonennek és Johan Söderbergnek köszönhetünk. Nem árulok el titkot azzal, hogy hozzám a melódiák állnak közelebb, az egy hangon történő hörgés nem az én világom. Viszont, ha előbbiek is ott szerepelnek az étlapon, akkor az acsarkodást is jobban elviselem. A kettő ideális aránya az, amitől vonzóvá válik számomra egy anyag. Nem tudom, korai önmagához képest az AA mennyire játszik más zenét, viszont itt ez adott, a bömbölés és a dallamok remekül kiegyensúlyozzák egymást. Ugyanakkor érdekes megfigyelni (magamon), hogy az első néhány hallgatás alkalmával inkább a hörgés, az anyag durvasága tűnt fel, egy idő után viszont a melódiákra is rácsodálkoztam: „Jé, milyen jó ez a téma! Eddig fel sem tűnt.” „Nézd már, majdnem mindegyik számban van valami nekem tetsző momentum!”

Itt tartok most, viszont az elején mindössze egyetlen nóta volt, ami miatt meg akartam írni ezt az ajánlót: a Heidrun, ami – számomra – az anyag abszolút slágere, egy szépen összerakott, kompakt darab. Döngölős alapritmusára remekül ráénekelhető az ökölrázós refrén és a pajzsdöngető kórus.

Kevésbé kezdődik ígéretesen az Oden Owns You All, ám itt egy refrént követő gitárdallamra kapom fel a fejem, amihez második alkalommal már az ének is csatlakozik. Jó húzása van Find a Way or Make One-nak is, ami nálam szintén dobogós nóta: az ének a Heidrunhoz képest kevésbé dallamos, a gitárosok viszont bőségesen szállítják a melódiákat. A lovaglóritmusban érkező Dawn of Norsemen-ben is kapunk hideget-meleget: a kemény oldalt Jocke Wallgren sűrű dobolása erősíti, de itt kapjuk az anyag talán egyetlen akusztikus-közeli ellágyulását is, plusz, ha odafigyelünk, észrevehetjük, hogy a dal egyetlen nagy dallam-hullámvasutazás.

A Saxons and Vikings-ban csendül fel az anyag egyetlen idegen hangja: a produkció vendége nem meglepő módon a Saxon énekese, Biff Byford, akinek kíséretében a veterán brit csapat két gitárosa, Paul Quinn és Doug Scarratt is tiszteletét tette a stúdióban.

A Skagul Rides with Me-nél olyan érzésem van, mintha „sztereó anyagot hallgatnék monóban”. Hegg egy hangon hörgi az alapvetően dallamos refrént: egy része így is átjön, de akár már egy oktáv terjedelemben is ég és föld lenne a különbség. Mintha elpazarolnák a puskaporukat, a lehetőséget, hogy egy valóban slágeres alkotást hozzanak létre.

Az utolsóként elhangzó The Serpent’s Trail a maga hat percével az anyag leghosszabb szerzeménye, és nálam ezüstérmes: a gitárosok itt vannak a leginkább topon, dallamaik át- meg átszövik a nótát, fájdalmasan romantikus hangulatot adva a dalban elmesélt történetnek. Plusz Hegg is itt énekel a leglágyabb, legtisztább hangon.

Nálam az első benyomás egyik fokmérője, hogy akarok-e többet az adott muzsikából, és a válaszom ez esetben határozottan az, hogy igen. Egyelőre nem váltam az Amon Amarth rajongójává, ám szimpatikus, amit csinálnak, és a The Great Heathen Army-t is csak ajánlani tudom a kemény zenék és a nordikus hangulatok kedvelőinek.