Æxylium: The Fifth Season (2021)

Mindig is vonzottak a különleges hangszerek a metal zenében. Van, ami nagyon illik a kemény muzsikákhoz, és van, ami kevésbé passzol, de általánosságban elmondható, hogy a hegedű és a furulya (fuvola) aránylag régóta jelen van egyes metal zenekarok repertoárjában mint fúziós hangszer. Jómagam első szerelembe esése a hegedűvel színezett metal muzsikával egy bizonyos Skyclad zenekarnak köszönhető, akik valószínűleg egy bizonyos Thin Lizzy nevű bandát jelölnének meg fő inspirálójuknak, Thin Lizzy-ék pedig bizonyosan a komplett angolszász folkzenét, de nekem a Skyclad volt az első szerelem. Aztán jött a Haggard, majd egy svájci zenekar, amely olyan mocskosul jól integrálta a kelta folk dallamokat, a különböző népi hangszereket a zenéjébe, hogy rögtön elvarázsolt. Őket úgy hívták: Eluveitie.

Náluk már nem is (csak) a hegedű volt a fő színező hangszer, hanem a tekerőlant és számtalan fúvós instrumentum is. A Chrigel vezette svájci csapat a Slania albumtól a Helvetios lemezig szinte mindent kifacsart a metal és a kelta zene fúziójából, ám véleményem szerint 2012 után egy kissé elfáradt ez a koncepció. Magam sem követtem aztán a későbbi tagcseréket, projekteket, sőt a műfajba sem ástam bele magam sokkal jobban, de az a spontán lendület, új megközelítés hiányzott egészen addig, amíg rá nem leltem egy itáliai zenekarra, akikben újra éreztem valami spirituszt, valami fiatalos lendületet.

Az Æxylium tehát egy olasz csapat, akik 2014-ben alakultak Varese városában, azzal a feltett szándékkal, hogy vegyítsék kedvenc műfajaikat, az ő szavaikkal élve a modern metal zenét a tradicionális hangszerek világával. A nyolctagú csapatban így találunk teljes értékű zenekari tagként funkcionáló hegedűst (Federico Bonoldi) és fúvós hangszereket kezelő tagot is (Leandro Pessina).

Kritikánk tárgya a csapat második lemeze, amely kezdetben csak a nyitó nótával vett le a lábamról, de ahogy többet hallgattam a zenekart, egyre jobban kezdtem lelkesedni szinte minden dalért a lemezen.

Az album első dala, a The Bridge egy rövid intró után egy brutális nyitóriff-fel robban be, és ez végig jellemző az anyagra: a kelta/északi világot idéző folkos részek mellett egyes dalokban a szigorú riffek és az igazán extrém ének dominál. Az énekes/csapatfőnök Steven Merani hol szinte grindcore-torkokat meghazudtolva hörög (még a Gutalax neve is beugrott, de gyorsan el is hessegettem az agyamból 🙂 ), esetleg thrash-esen szaval, és (szerencsére aránylag sokszor) dallamosan is énekel. Természetesen sok helyen női szólamot is hallunk, de amikor éppen egy kicsit sok lenne a szentimentális folkból, akkor érkezik egy olyan riff, amely lekapja az arcodat. Ilyen például a Mountains, ahol 2.10-nél jön a menetrendszerű gitár mint egy tehervonat.

Az Immortal Blood is szigorúan indít, de a súlyos kezdést egy mandolin-aláfestés és egy jó refrén kordában tartja. A Battle of Tettenhall-ban csendül fel először Merani tiszta énekhangja, amiről rögtön egy másik, ugyancsak olasz zenekar neve ugrik be, az Elvenking-é. És igen, igy már definiálható az Æxylium: egy jó adag Elvenking összefőzve egy jó adag Eluveitiével, megfűszerezve némi északi extrém metallal, és talán egy szem Gutalax is beleesett az üstbe (bocsánat, ŰŰŰŰŰstbe) a főzés során.

Minden dalt nem elemeznék ki külön, már csak egy lendületes, mondhatnám, fiatalos darabra hívom fel a figyelmet az album közepéről. A Vinland a mai folk rock korszellembe beleillő, szinte mulatós darab. Olyan, amiért divat ezt a mai pagan/folk metal műfajt ekézni, ne adj isten, lenézni. Ez a dal vidámságot sugároz, és jó kedvre derít. Szinte már punkos refrénje arra késztet, hogy újra és újra meghallgassam. Alig várom, hogy élőben egyszer csűrdöngölhessek rá az öreg testemmel. Apropó koncert: ne felejtsük el megemlíteni a zenekar gitárosát, az egzotikusan szép félvér leányt, Thalia Bellazzecca kisasszonyt, hiszen az ő látása is megér szerintem egy harci tülöknyi italáldozatot egy esetleges magyar fellépésért cserébe! Ráadásul balkezes gitáros, baromira egyedi a színpadi megjelenése.

Biztosan megosztó lesz ez a lemez, lehet, hogy engem túlságosan magával ragadott, és nincs is benne ennyi, de aki a fent említett zenekarokat, esetleg a Korpiklaani-, Turisas-, Finntroll-vonalat kedveli, az bátran tegyen velük egy próbát. Vagy bejön… vagy nem.

A szerző: SZG 8 Articles
Az egykori Twilight fanzine főszerkesztője a dallamos heavy/power muzsikák nagy rajongója. Civilben egy multinacionális sörgyár munkatársa.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*