A svéd csapatnak a mostani már a nyolcadik nagylemeze, ám annak ellenére, hogy az általuk követett zenei vonal, a gyakran speed metallá fajuló blackes thrash tulajdonképpen közel áll hozzám, ez idáig nem sikerült összefutnom velük. A Nightside-ot hallgatva elsőként az anyag öblös hangzása és a gonosz ének ejtett rabul, és a nyitó Witching Hour pörgését is megemésztve szerencsére volt türelmem kivárni a szaftosabb, Darkthrone-osabb részeket. A legtöbb, számomra új csapat esetében általában megelégszem egy albummal („mutatóba”), itt viszont eljutottam oda, hogy igen, kell még ebből a zenéből.
A két gitáros, Patrik Jensen (aki ezzel párhuzamosan a The Haunted-nek is kezdettől alapembere) és Rickard Rimfält vezette zenekar debüt albuma, a Restless & Dead még 1998-ban látott napvilágot. Azóta folyamatosan erősítették pozícióikat a színtéren, a mostani anyag viszont az eddigi legambiciózusabb vállalkozásuk, hiszen koncept lemez, amely boszorkányokról és üldözőikről, átokról, bűbájról, valamint az egyház brutalitásáról szól.
„Imádok zsigerből írni, és alapvetően azt szeretném, ha a Witchery még ösztönösebb lenne – mondja Jensen. – De most, ahogy sétáltattam a kutyámat, hirtelen összeállt a fejemben egy történet az amerikai Salem városáról, ahol annak idején ugye boszorkányokat égettek. A főszereplő nő elmenekül a településről, ahol élt, üldözői és az egyházi felelősségre vonás elől.”
„Általában, amikor lemezt készítesz, írsz 14 nótát, amiket aztán felveszel – folytatja a gitáros. – Megnézed, mi az, ami ezek közül mehet az albumra, ami nem, azt pedig felteszed valamelyik extra kiadásra. Egy koncept lemez esetében azonban a daloknak szövegileg és hangulatilag is passzolniuk kell egymáshoz, így elég hosszú időbe telik, míg valamennyi számot finomra hangolod, míg megbizonyosodsz arról, hogy az egész részeként is működnek. Ez alkalommal ezért sincsenek bónusznótáink: amelyik nem passzolt a többihez, azt meg sem tartottuk.”
A Nightside természetesen olyan gyors tételeket is tartalmaz, amelyeket a Witchery rajongói jogosan várhatnak a csapattól. Ilyen például a Popecrusher, amelynek megszületésére Jensen így emlékszik: „A legjobb nóták, amelyek tőlem származnak, magukat írták, semmilyen erőfeszítést nem igényelt összerakni őket. A Popecrusher esetében is ez történt: egyik riff hozta a másikat, én pedig ültem, játszottam, hallgattam ezeket a témákat a fülesemen, és csak vigyorogtam. Alig várom, hogy a dalt élőben is játszhassam!”
Ezzel a számmal, továbbá a Churchburner-rel és az A Forest of Burning Coffins-szal szemben a címadó szerzemény egy doom-osan méltóságteljes darab, amivel Jensen legnagyobb példaképei előtt emel kalapot. „Mindig is nagy Judas Priest-rajongó voltam – meséli. – A Defenders of the Faith albumot záró dalpáros, a Heavy Duty és a címadó nóta egyszerűen fenséges. Szeretem azokat a számokat és lemezeket, amelyek elnyújtva érnek véget. Olyan érzésem van tőlük, mint amikor a cirkusz elhagyja a várost, és te velük szeretnél tartani, hogy lásd, mi történik a továbbiakban. Egy olyan szerzeményt is akartam a lemezre, amelyben nincsenek ismétlődő részek, sem hatalmas dinamika. Még egy francia nyelven elhangzó női suttogást is hallasz benne, amire nálunk korábban soha nem volt példa.”
A Nightside-ra új ember érkezett a csapatba. A társalapító bőgős, Sharlee D’Angelo távozott, nem utolsó sorban Arch Enemy-s kötelezettségei miatt, és az őt korábban már koncerteken is helyettesítő Victor Brandt lépett elő állandó taggá. „Sharlee nagyszerű srác és az egyik legjobb barátom, de az elmúlt évtizedben többször is előfordult, hogy az AE miatt nem tudott eljönni velünk turnéra – magyarázza Jensen. – Victor szintén elfoglalt zenész, rá ugye a Dimmu Borgir tart igényt a fellépésein, de a Witchery kapcsán is lelkes volt, és a vele rögzített basszusrészek is nagyszerűen szólnak. Ráadásul a megtévesztésig hasonlít Sharlee-ra, ha-ha! Az elmúlt években többet koncertezett velünk, mint elődje, úgyhogy ez a lépés majdhogynem szimpla formalitás, ugyanakkor ideje volt, hogy az ő neve is megjelenjen valamelyik albumunk kreditlistáján. A zenélésnek arról kell szólnia, hogy érezzük jól magunkat, úgyhogy ebből sem csináltunk drámát.”
Két zenésztársról nem beszéltem még: az énekes Angus Nordernek és a dobos Chris Barkensjőnek is a mostani a harmadik nagylemeze a Witchery soraiban.
A blackesen iparkodó, lópata-csattogással búcsúzó Witching Hour után érkezik aktuális kedvenc black and roll nótám, a Don’t Burn the Witch, amely egyben abszolút favoritom is az albumról. Gördülékeny témái, táncos tempója abszolút szerethető darabbá teszi. A röpke Er steht in flammen-ben mintha a South of Heaven/Seasons in the Abyss-korszakos Slayer jammelne, mondjuk, a Moonspell-lel, a szerzemény különlegességét azonban nem ez, hanem hangjáték-szerűsége adja: szerzetesek latin nyelvű kórusába előbb német, majd más nyelveken beszélnek bele a sztori egyéb, sejthetően egyházi szereplői.
A Popecrusher-ben a gyors részek a szóló környékén szerencsére a megfontoltabb tempóknak is helyet hagynak, így nem válik egyetlen nagy kapkodássá az egész. A súlyosan menetelő Left Hand March szintén a számomra szimpatikus nóták közé tartozik, bár itt tényleg egy vadállat acsarkodik elő Norder szájából. A basszusban bővelkedő Crucifix and Candle-nél újra világossá válik számomra, hogy a Witchery mindenekelőtt ezekkel a szenvedélyes középtempókkal állít maga mellé. A kezdetben hol suttogó, hol mennydörgő Nightside pedig egy különlegesen csiklandozó gitártémával búcsúzik a hallgatótól, és ahogy azt Patrik Jensen is szerette volna, maradandó, sokáig visszahangzó emléket hagyva maga után.
A mindössze 36 perces albumon nem csak remek témákból, illusztris vendégekből sincs hiány. Az A Forest of Burning Coffinsban a Carcass-os Jeff Walker hallatja a hangját. Hank Shermannt (Mercyful Fate) akár a Witchery tiszteletbeli hatodik tagjának is nevezhetnénk, hiszen 2001 óta a banda valamennyi lemezén szólózott – itt a Left Hand March-ban teszi ezt meg. A Kvelertak-gitáros Maciek Ofstad a Don’t Burn the Witch, a Wolf bárdistája, Simon Johansson pedig a Crucifix and Candle fényét emeli játékával.
Jensenék, azt gondolom, jól megtalálták az arányt a gyors és a súlyosan döngölő, középtempós nóták között. A sound tonnás fémalkotmányként nehezedik ránk, a gitárok vastag reszelőként gyilkolják a hallgató bőrét, ám ez a „súlyfürdő” inkább jóleső, mint nyomasztó érzés. A The Troops of Doom új albuma mellett idén számomra eddig a Nightside a nehézsúlyú mezőny legígéretesebb versenyzője.
Leave a Reply