Göteborg csillaga ismét ragyog
2021 októberében futótűzként terjedt a hír, hogy öt ex-In Flames tag, név szerint Jesper Strömblad gitáros (Dimension Zero, Cyhra), Mikael Stanne énekes (Dark Tranquillity), Peter Iwers (Cyhra), Niclas Engelin gitáros (ex-Passenger, ex-Gardenian) és Daniel Svensson dobos (ex-Sacrilege, ex-Diabolique) új zenekart alapítottak, The Halo Effect néven. Erre a hírre még jómagam is felpattantam, mert az In Flames a 2014-es Siren Charms lemeze óta számomra mélységes csalódás lett. Így nem csoda, hogy epekedve vártam egy single-t, ami megmutatja, mire lehet majd számítani. Nem is kellett rá sokat várni, hiszen a következő hónapban megjelent a Shadowminds klipje, ami azonnali hatállyal megfogott, és mondtam is magamban: „Az öregek végre megmutatják, mi fán terem a göteborgi melo-death!
Kijött a második single is, Feel What I Believe címmel, ami egy az egyben a régi In Flames jellemzőit hordozta magán, és egyben publikussá vált a dátum: augusztus 12-én Days of the Lost címmel érkezik a debüt lemez. Megmondom az őszintét, nagyon kevés bemutatkozó albumot vártam ennyire, mint zenerajongó és mint gitáros, mivel számomra az olyan svéd melo-death bandák, mint az In Flames, a Dark Tranquillity és az At the Gates, elég komoly hatással voltak rám zeneileg, és én is igyekeztem minél inkább dallamközpontú lenni gitározás terén. Amúgy a banda nevét egy Rush-nóta ihlette a kanadai csapat Clockwork Angels lemezéről.
Amint megjelent az album, igyekeztem tudatosan végighallgatni, minden részletre odafigyelni, de egyszerűen nem ment… Szabályosan a kezdő zenész felemet ébresztette fel újra, és egyből magával ragadott az egész, mint valami orbitálisan nagy hurrikán! Az anyag játékideje 40 perc, és tíz igazán igényes dalt tartalmaz, amelyek sokféleképpen és eléggé nosztalgikusan hatnak az emberre, főleg ha az illető kedveli a Colony, Clayman, Reroute to Remain korszakos, korai kétezres évekbeli In Flames-t és a Dark Tranquillity-t.
A lemez nyitánya a Shadowminds, ami egy igazán tökös, dögös, rohadtul fogós dallammal operáló dal. Igaz, sokan mondták az elején, hogy ez a nóta nem igazán In Flames-es, és részben egyet kell értenem, mert inkább a Dark Tranquillity Fiction és We Are the Void lemezeinek időszakát idézi, mégis van benne némi In Flames-es íz, hiszen ha belegondolok, a The Quiet Place is egy hasonló, középtempós, csodálatosan megkomponált nóta. Mikael hörgését ezer közül is felismeri az ember, Jesper és Niclas ikergitár-harmóniái határozottan beültetik a fejünkbe a korai In Flames dalszerkezeti felépítését. Ehhez a nótához egy nagyon jó poszt-apokaliptikus imázsú klipet is kaptunk 2021-ben.
A lemez második dala a címadó, ahol rögtön felkaptam a fejem, mert szabályosan olyan, mintha az In Flames Embody the Invisible dalát hallanám a Colony lemezről, de nem, kérem szépen! A Days of the Lost csak dinamikájában és némiképp a dallamszekciójában hasonlít rá, és mégis széles vigyor van az arcomon… Basszus, az In Flames-nek is így kellene szólnia! Ehelyett a régi tagok mutatnak egy olyan nótát egy másik bandában, ahol mi, In Flames-rajongók megkapjuk azt, amit mindannyian hiányolunk. Határozottan az egyik kedvenc dalommá nőtte ki magát, és nem tudok nemet mondani ezeknek a harmóniáknak és ritmusoknak, annyira húznak magukkal. És a szóló… Odinra, ember! Nem túl bonyolult, és mégis olyan szinten illik a dalhoz, hogy mindjárt sírva fakadok a gyönyörtől. Daniel pedig olyan jól hozza a tipikus In Flames-es ütemeket és duplázásokat, ahogy azt senki más nem tudja.
A következő szám, a The Needless End egy picit már érdekesebb a szememben, mert elsőre sokkal inkább a finn Wolfheart jut róla eszembe, és csak utána, a refrénnél ugrik be, hogy hoppá, a Lost to Apathy a Dark Tranquillity-től! Félreértés ne essék, nem akarom felhozni az összes klisét, amit meghallok a dalokban, sőt kifejezetten örülök, hogy mernek az anya- és régebbi zenekaraikból is inspirációt meríteni, és ezt nem is nagyon lehet kiirtani belőlük, mert ez ösztönösen jön. A dal végén jazzesen megszólaló gitárok remek levezetésnek bizonyulnak, jól lenyugtatják a bennem dolgozó adrenalin- és izgalmi löketet.
A lemez negyedik tétele, a Conditional egy viszonylag laza ikergitáros intróval nyit, ez azonban senkit ne csapjon be, mert rögvest utána megindul a dal, ami újfent megidézi a Reroute to Remain és Soundtrack to Your Escape lemezek intenzitását. Rég hallottam már ilyen dallamosan fogós főriffet, amire ráadásul irigykedve mondom: Ez vajon miért nem én találtam ki? Aztán jön a fogós refrén azzal a remek harmóniával: Jesper mindig is minőségi témákat vitt az In Flames-be, úgyhogy nem csoda, hogy ettől a zenekartól is a vártnál sokkal fogósabb és grandiózusabb harmóniákat fogunk hallani. Eddig egy dalba sem tudok belekötni, mert mindegyiket imádom!
Jön az ötödik dal, amihez szintúgy készült egy klip, az In Broken Trust, ami középtempójával éppen csak egy picit vesz vissza a lendületből, de a zene hangulata és intenzitása változatlan marad. Aztán a refrénnél jön egy kis meglepetés, mert Mikael beveti a tiszta énekhangját, amiben egy picit reménykedtem, hogy legalább egy-két dalban hallani fogjuk. Az orgánuma engem szabályosan elvarázsol, és egy másik, melankolikus dimenzióba visz. Niclas szólója ebben a dalban a legérdesebb: mintha a káoszra készülne, ehelyett azonban kiegyensúlyozottan benne marad a tempóban. Hangzás tekintetében érdemes megjegyeznem, hogy nem hozza a régi In Flames világát, de a sound nem esik sem a puhány, sem pedig a nagyon mocsadék oldalra. Pont ideális!
Hatodikként jön a Gateways, ami ad némi időt arra, hogy feleszméljünk abból, amit eddig hallottunk. Ez a dal is sokkal inkább a Dark Tranquillity-t idézi, és annyira magával ragad, hogy pont ebben az esős időben érdemes hallgatni, vagy ha éppen egy picit elfáradt az ember, és csak le szeretne dőlni egy picit. A jazzesen megszólaló gitárok remekül hozzák a hangulatot, és a háttérben szóló samplerek is megadják annak a lehetőségét, hogy a zene ne csak gyors, dallamos és agresszív legyen, hanem kerüljön bele egy kis atmoszféra is.
Következő szerzeményünk, az A Truth Worth Lying For egy jellemzően Reroute…-os ihletésű dal, amelyben vannak modernebb felfogású riffelések és igazán klasszikusnak mondható, In Flames-re hajazó témák is. Mikael itt ismét beveti a tiszta énekét… Komolyan, ennek az embernek többet kellene énekelnie, de ő is jól tudja, akárcsak mi mind, hogy ez nem feltétlenül az a műfaj, és ennek megfelelően adagolja az ilyen témákat a Dark Tranquillity-be is és a The Halo Effectbe is. Azt mindig is sejtettem, hogy a refréneknek itt hatalmuk lesz a hallgató fölött, de azt baromira nem, hogy ennyire! Szabályosan visszatért a 22 éves énem, és a vágy, hogy még több ilyen epikus refrént halljak és csináljak! A végén pedig az akusztikus gitárok ismét remek lezárást biztosítanak a dalnak.
Jön a nyolcadik szám, amely a második single volt még a lemez megjelenése előtt, és itt bizonyosodtam meg végleg arról, hogy Göteborg csillaga újra ragyog, emberek! A Feel What I Believe remekül elférhetne bármelyik régebbi In Flames lemezen, olyan remek, mozgató a dallam, és elég komoly húzása is van. Határozottan a másik kedvenc nótám a lemezről (bár lényegében az összes dal az).
A lemez kilencedik száma, a Last of Our Kind egy igazán epikus, vonós intróval nyit, ami kelt bennem némi Orbit Culture-érzést, utána viszont, ahogy megindulnak a gitárok, sokkal inkább Hypocrisy-s hangulat fog el. Hozzáteszem: ezek a bandák is svédek, úgyhogy biztos, hogy a hatás és az ötlet adott. Az utána következő rész viszont már visszavisz az In Flames-vonalra, Jesper és Niclas ismét megmutatják, hogy riffek terén nem ismernek lehetetlent és sablonosság csapdáját is képesek elkerülni. Ez a dal nagyon jól megmutatja, hogy az atmoszferikus érzés és a melankólia kitűnően tud párosulni a dinamikával, és a végére betett breakdown is remekül beleillik a dal szerkezetébe.
A lemez utolsó tétele, a The Most Alone egy határozottan hangulatos, némiképp melankolikus és a Dark Tranquillity-t megidéző nóta. Már a kezdő dallamai is beragadnak az ember fülébe, és ahogy haladunk témáról témára, egyre jobban megfog és elvarázsol bennünket. Középtempóssága ellenére is határozottan duzzad az erőtől; a dal közepére beépített szóló csak még inkább epikusabbá teszi, és ad némi klasszikus heavy metalos érzést is.
Nos… Nem nagyon tudok szóhoz jutni… Ez nálam teljesen betalált! Aki hiányolja a korai kétezres évek göteborgi melodikus death metalját, annak minden kliséjével, hangulatával együtt, azoknak melegen ajánlom a The Halo Effect bemutatkozó anyagát.
Leave a Reply