2022. augusztus 15-én itt hagyott bennünket Steve Grimmett, a brit heavy metal egyik legendás alakja. Ilyenkor a hozzám hasonló rajongók, a fájdalmukat enyhítendő, nem tehetnek mást, mint hogy sorra hallgatják elvesztett kedvencük albumait. Így tettem én is, és ha már így alakult, úgy éreztem, néhány sor erejéig érdemes megemlékezni azokról a lemezekről, amelyeket ennek a rendkívül tehetséges énekesnek köszönhetünk. Következzék hát a Steve Grimmett-életmű, az én egyéni tetszési sorrendembe állítva.
15. Friction: Friction (2002)
Grimmett úr talán legkevésbé ismert kiadványa. Pusztán a dalok alapján akár egy korrekt hard rock lemezről is beszélhetnénk, ám az élettelenül zötykölődő, pufogó dobgéppel megvert demós hangzás teljesen elveszi a zene erejét. Szegény Steve próbálta menteni a menthetőt, de ilyen körülmények között ő sem volt képes csodát tenni. Kár ezért az albumért, mert egy egészségesebb megszólalással jóval nagyobbat üthetett volna.
14. Chateaux: Chained and Desperate (1983)
Steve belépője a nagylemezzel rendelkező heavy metal énekesek világába. Az albumot áthatja az egészen korai NWOBHM lemezek amatőr bája, ám 1983-ra a brit színtér már jócskán maga mögött hagyta az effajta kezdetleges szárnypróbálgatásokat. Így utólag már nyugodtan kijelenthető, hogy a korong fő vonzerejét elsősorban maga az énekes jelenti. Persze, azért vannak itt jó dalok: a Burn Out at Dawn, a Straight to the Heart vagy éppen a címadó mindenképpen említésre méltó.
13. Grimmstine: Grimmstine (2008)
Talán a legmodernebb hangzású lemez, amihez hősünk valaha is a nevét adta. A formáció zenei agytrösztje, Steve Stine gitáros tehetséges dalszerző, de talán egy kissé túlzásba esett a balladák számát illetően. Persze azért nem kell félteni, mert az olyan nótákban, mint a 911 vagy az It’s Over megmutatja, hogy vérbeli heavy metal gitárossal van dolgunk. Grimmett úr pedig hozza a szokásos jó formáját. Olyannyira, hogy egy-két jól elcsípett refrénnél szinte már sajnálom, hogy nem tudta ezeket elraktározni a Grim Reaper dicsőséges visszatéréséig.
12. The Sanity Days: Evil Beyond Belief (2015)
Ha a Grimmstine lemeze a legmodernebb, akkor az Evil Beyond Belief a legsötétebb hangulatú korong, amit Steve kiadott a kezei közül. Az egykori Onslaught-os kollégákkal egy helyenként már-már nyomasztóan komor anyaggal rukkolt elő, és egyáltalán nem vallott szégyent ebben a zordabb műfajban sem. Külön érdekes megfigyelni, hogy a hangja milyen remekül passzol például a Satan’s Blood slayeres harmóniáihoz. Ez is mutatja, hogy milyen sokoldalú énekes volt.
11. Steve Grimmett: Personal Crisis (2007)
Steve egyetlen szólólemeze, ami szerencsére teljes mértékben mentes az efféle cuccokra jellemző önmegvalósító, műfajok közt csapongó hangvételtől. Jófajta, kő egyenes metal zenét rejt a korong, helyenként talán súlyosabban is tálalva, mint ahogy azt egy ilyen veterán arctól várnánk. Az Afterglow című tétel miatt már önmagában megéri beszerezni az albumot.
10. Lionsheart: Pride in the Act (1994)
A kilencvenes években Steve a Lionsheart nevű formáció élén próbált érvényesülni a számára nem túl kedvező, grunge-uralta zenei klímában. Amíg az első lemez még ezer szállal kötődött a mester metalos múltjához, addig a Pride in the Act korongon már határozottan kommerszebb irányt vett a csapat, egész pontosan a Whitesnake által sikerre vitt receptet próbálták meg lemásolni. De kit érdekel mindez, amikor olyan bomba nótákat dobtak fel a lemezre, mint a Déja Vu vagy az I Believe in Love? Ezekre talán még maga John Sykes is elismerően bólintana.
9. Lionsheart: Under Fire (1998)
A hármas Lionsheart szintén egy remekül sikerült lemez. A maga módján talán metalosabbnak is nevezhető elődjénél, ellenben tagadhatatlanul gyengébben szól annál. A dalokkal persze nincs gond egy szál se, mondjuk egy olyan gitárossal, mint Brooke St. James, csúnya is lenne, ha nem lenne tele gyilkos nótákkal az album. A súlyosan döngölő Go Down, a metalosított blues riffekkel támadó Blue Sky vagy éppen a zakatolós tempójú Devil’s Train hallatán világossá válik, hogy a minőség mellett a változatosságra is komoly hangsúlyt fektetett a zenekar.
8. Lionsheart: Lionsheart (1992)
1992-ben, amikor már az utolsó hajmetal banda is kilehelte a lelkét, a heavy metal pedig egyenesen cikinek számított, egyedül a borongós lelkületű grunge csapatoknak volt esélyük labdába rúgni a sikerlistákon. Ilyen közegbe érkezett a Lionsheart bemutatkozó lemeze, hogy napi betevőt nyújtson a hagyományos hangzásra kiéhezett rockerek számára. Grimmett mester semmit nem bízott a véletlenre, minden korábbinál felkészültebb zenészgárdával vette körül magát, és így könnyűszerrel szállította le a kilencvenes évek elejének egyik legjobb rock/metal anyagát. A zenekar kifinomult érzékkel egyensúlyoz a zúzós témák és a szívbe markoló dallamok között. Elég csak meghallani a Had Enough bivaly nyitóriffjét vagy a Can’t Believe zseniális refrénjét, hogy világossá váljon az ember számára: csúcslemezzel van dolga.
7. Lionsheart: Abyss (2004)
Egy hosszabb kihagyás után Steve újra feltámasztotta a Lionsheart-ot, hogy felvegye a formáció utolsó lemezét. Itt már jócskán háttérbe szorultak a hard rockos ízek, néhány balladától eltekintve tulajdonképpen egy vegytiszta heavy metal lemezről beszélhetünk. Ez azonban nem a véletlen műve, hiszen a gitáros poszton ezúttal már azt az Ian Nash-t találjuk, aki a Grim Reaper későbbi visszatérésében is oroszlánrészt vállalt. Mondhatjuk, hogy Nash felnőtt a feladathoz, hiszen a Screaming és a Nightmare nóták egy Gonosz Kaszás lemezen is jól mutattak volna.
6. Steve Grimmett’s Grim Reaper: At the Gates (2019)
Steve Grimmett utolsó nagylemeze. Rossz érzés ezt így kimondani, viszont némi könnyebbséget jelent sajgó lelkünk számára a tudat, hogy hősünk emelt fővel távozott, hiszen élete utolsó albuma az egyik legjobbja is egyben. Ezen a korongon úgy sikerült modernizálnia zenekara hangzását, hogy a csapat jellegzetes stílusjegyei is érintetlenek maradtak. Biztató volt tehát a helyzet a banda jövőjét illetően, és még belegondolni is fáj, hogy micsoda dalokat vihetett magával a túlvilágra a jó öreg Steve.
5. Onslaught: In Search of Sanity (1989)
Ez a lemez legalább olyan megosztó a metalosok körében, mint amekkora klasszikussá érett az évek során. A vérbeli thrasherek árulásként élték meg, hogy kedvenc sátánimádó bandájuk egy énekelni is tudó énekes segítségével próbálta felhígítani a hangzását. Ebben persze van némi igazság, de a másik irányból szemlélve, a rajongók kaptak egy gyilkos power metal anyagot, amihez ráadásul a brit metal underground egyik legkirályabb dalnoka adta a hangját. Most őszintén, hogy lehet belekötni az olyan riff-masszívumokba, mint a Shellshock vagy a Lightning War? Na ugye. Az AC/DC Let There Be Rock-ja pedig már csak hab a tortán.
4. Steve Grimmett’s Grim Reaper: Walking in the Shadows (2016)
Amikor újra összeállt a Grim Reaper, talán még a legnagyobb fanatikusok sem hittek abban, hogy a megújult felállású zenekar új lemeze egy szikrányit is képes lesz majd felidézni a régi mágiából. A csapat azonban csúnyán rácáfolt a kétkedőkre, és egy pofátlanul old school és pofátlanul jó lemezt dobott a közönség elé. Ezen a korongon semmi, de tényleg semmi nem utal arra, hogy 2016-ban készült, simán kijöhetett volna a nyolcvanas évek végén is, közvetlenül a Rock You to Hell után. És ami a legfontosabb, hogy a minőség szempontjából is simán felveszi a versenyt a régi klasszikusokkal. Sőt, hangzás tekintetében még le is körözi azokat.
3. Grim Reaper: See You in Hell (1983)
Úgy gondolom, az első Grim Reaper lemez címadó nótája az, ami a legtöbb metalosnak az eszébe jut, ha Steve Grimmett neve kerül szóba. Na meg persze a dalhoz készült ikonikus, már-már rajzfilmszerű videoklip, azzal az epikus hosszúságú visítással a végén. Bizony, ezzel a dallal Steve egy csapásra beírta magát a heavy metal történelemkönyvébe, de azért a lemez jócskán tartogat még említésre méltó pillanatokat. A zenekar egyszerű, ám nagyszerű stílusa már itt is megmutatkozott, elég csak az olyan nótákra gondolni, mint az extra magas énektémákkal operáló Dead on Arrival, a fenyegető hangulatú Wrath of the Ripper, vagy a lemez meglepően jól sikerült balladája, a The Show Must Go On.
2. Grim Reaper: Fear No Evil (1985)
A második lemezre a Grim Reaper tovább csiszolta hangzását, a dalokat még kerekebbre, még fogósabbra formálták. A hangszeres játék egyértelmű fejlődést mutat a debütalbumhoz képest, és ugyanez érvényes a jó Steve-re is, aki itt már jóval kontrolláltabb módon bánik a rá jellemző, szélsőségesen magas sikításokkal. Mindezen tényezők olyan felejthetetlen dalokban öltöttek testet, mint az azonnal rögzülő refrénnel megtámogatott címadó tétel, a viharos erejű Let the Thunder Roar, vagy a harcias hangulatú Fight to the Last. Egy csaknem tökéletes lemez, ami a mai napig nem veszített az erejéből.
1. Grim Reaper: Rock You to Hell (1987)
A Grim Reaper legjobb lemeze. Már az első két nekifutás alkalmával is sikerült maradandót alkotnia a zenekarnak, de a Rock You to Hell felvételénél különösen kedvező volt a csillagok állása. Egy üresjáratoktól mentes, csupa hibátlan dalból álló korong lett a végeredmény. Steve élete legjobb teljesítményét nyújtja, minden egyes dallama, refrénje már első hallásra beleég a hallgató emlékezetébe. Nick Bowcott gitárosként hatalmas fejlődésen ment keresztül, fülbemászó harmóniákból felépített szólói valódi csúcspontot jelentenek a dalokon belül. Egy ilyen lemez után általában felfelé szokott ívelni egy zenekar pályája, ám a Grim Reaper tagsága inkább a feloszlás mellett döntött. Ki tudja, talán a csúcson akarták abbahagyni. Érthető, mert a Rock You to Hellnél egyszerűen lehetetlen lett volna jobb lemezt készíteni. Egyszeri és megismételhetetlen, örök érvényű klasszikus.
Úgy gondolom, ez a lista remekül prezentálja, hogy milyen sokoldalú előadó volt Steve Grimmett. Én azt mondom, ahelyett, hogy a halála miatt búslakodnánk, inkább tegyük fel az egyik lemezét, és ünnepeljük azt, hogy milyen termékeny életet élt, valamint örüljünk annak a gazdag életműnek, amit ránk hagyott. Köszönünk mindent, Steve! See you in hell, my friend!
Leave a Reply