Ha jól emlékszem, néhány évvel ezelőtt Zozzie ajánlotta a figyelmembe a csapat legutóbbi albumát, a 2016-os The Year Is One-t. Többször is meghallgattam, konstatálva, hogy nem rossz muzsika, mélyebb nyomokat azonban nem hagyott bennem. Annyit azért mégis elért, hogy a folytatásra is kíváncsi legyek. Ami szeptember 16-án érkezik majd, én viszont már megkaptam a kiadótól, plusz más oldalakon láttam a recenzióját, ezért úgy döntöttem, hogy ha kissé hamar is, de a magam módján én is igyekszem kedvet csinálni hozzá.
Ezt a csapatot tartják az első finn doom metal zenekarnak, amelyet 1987-ben még Rigor Mortis néven alapítottak a Maijala fivérek, a bőgős és jó ideig énekes Teemu és a gitáros Jussi. Mivel az Egyesült Államokban akkor már két ilyen nevű brigád is létezett (Olaszországban pedig további egy), a névváltoztatás mellett döntöttek, így lett belőlük Spiritus Mortis.
Zenéjüket előszeretettel hasonlították/hasonlítják a Trouble, a Solitude Aeturnus, a Candlemass, de legfőképpen a szintén finn Reverend Bizarre muzsikájához. Utóbbi együttes említése nem véletlen, hiszen Sami Hynninen, művésznevén Albert Witchfinder, aki a Reverend Bizarre alapembere volt (a banda mindhárom lemezén énekelt és bőgőzött), a Spiritus Mortisban folytatta pályafutását, ahol két LP fűződik a nevéhez – a legutóbbi The Year Is One is. 2017-ben azonban távozott, úgyhogy a The Great Seal-en, ami a SM ötödik stúdióalbuma, már Kimmo Perämäki énekét hallhatjuk.
A másik gitáros, Kari Lavila is régi harcostárs: a mostani a harmadik olyan Spiritus Mortis alkotás, amin az ő játékát élvezhetjük. Viszont Perämäkihoz hasonlóan Markus Kuula is új arc a csapatban: ő tavaly óta ül a zenekar dobcucca mögött.
Mint az a fentebb említett zenekarnevek alapján is sejthető, a Spiritus Mortis a doom lendületesebb vonalát követi, átitatva mindezt egy jó adag melankóliával. Maguk a Maijala tesók úgy írják le a The Great Seal-en hallható muzsikát, mint a kollektív öngyilkosság rítusát, egy olyan orgiát, amelyen önmagukat áldozzák fel a zene és a sötét erők oltárán. Ezoterikus, okkult hangvételű dalaik középpontjában így mi más is állhatna, mint a végzet, az elmúlás.
Rég hallgattam a The Year Is One-t, így most újra elővettem, ugyanis kíváncsi voltam, hogy – elsősorban a frontember-váltásból adódóan – tényleg annyira más lett-e a SM muzsikája, ugyanis míg az előző albumot viszonylag hamar félreraktam, a The Great Seal egyre jobban tetszik. Nos, sem az ének, sem a zene nem változott radikálisan, így a csapat az új lemezzel valószínűleg egyetlen rajongóját sem fogja elidegeníteni magától. Ami biztos, hogy itt több a fogós, emlékezetes téma, mint a 2016-os korongon, plusz lehet, hogy én is más körülmények között ismerkedtem vele, mint elődjével: több időt szántam rá, kevesebb „mást” hallgattam, így lehetősége volt megszerettetnie magát.
Kezdésnek itt van mindjárt a Puputan, ami annyira Candlemass-es, hogy a svédek életművébe is simán beférne; lendületes középtempóját egy belassuló refrén/szólórész váltja, és éteri férfikórus színesíti. A Death’s Charioteer és a Skoptsy viszont tényleg lassú, doom-osan hömpölygő szerzemény, utóbbi megkoronázásaként pedig egy remekbe szabott refrént kapunk. A Martyrdom Operation alaptémáját kevésbé érzem izgalmasnak, a refrénje viszont ennek a számnak is bejön. A szóló alatt a másik gitár egy kifejezetten Rainbow-s hangzás- és dallamvilágú témát játszik.
A Khristovovery első felében érzek egy kisebb hullámvölgyet: gördül a nóta, de különösebben semmi érdekes nem történik benne, egészen addig, amíg a dal közepén – kissé felgyorsítva – fel nem hangzik a Black Sabbath Snowblind-jának jól ismert riffje, majd a már gyors szakaszban ötletes témák követik egymást – a lemez zeneileg talán legjobb percei ezek.
A Vision of Immortality hozakodik elő az anyag szerintem legütősebb alapritmusával. Már az előző nótánál is felsejlett, itt pedig tovább erősödik bennem az érzés, miszerint a Spiritus Mortis legénységét az újkorszakos, Robert Lowe nevével fémjelzett Tyrant munkássága sem hagyta hidegen. Kedvenc refrénem az ezt követő Feast of the Lordban hangzik el: az ének, a kórus és a gitárdallam tökéletes harmóniában olvad össze benne. Már ennek a dalnak a második fele is emelkedett temetési zenévé magasztosul, a lemezt záró Are You a Witch viszont ezen is túltesz komótosság tekintetében. Na, ez már „igazi”, vonulós, vonszolós doom metal!
Nem akarom szételemezni az anyagot, hiszen több mint egy hónapig kell még várnotok rá. A lényeg, hogy a Maijala bratyók bandája ismét egy színvonalas, ütős zenei megoldásokban és érzelmekben gazdag alkotást tett le az asztalra, ami szerintem előző albumukat, a The Year Is One-t is felülmúlja. Az új énekes nálam messzemenően bevált, és az irányvonalat is jónak tartom. Most már csak élőben kellene elcsípni őket valahol…
Leave a Reply