Sinner: Brotherhood (2022)

Mat Sinner nem viccel. Kidobta az asszonyt, hátat fordított az ír kocsmák pultját támasztó, léhűtő haveroknak, és csak úgy mellékesen középső ujjat mutatott a kaszásnak. Ilyen előzmények után várható volt, hogy egy keménykötésű lemezzel fog jelentkezni az öreg, ha egyszer beeszi a fene a stúdióba. Arra viszont talán még a legnagyobb rajongói sem gondoltak, hogy ennyire konkrétan vissza fog kanyarodni a húsz évvel ezelőtti korongok fémes hangzásához.

Bevallom, kezdetben kisebb csalódásként éltem meg ezt a zenei hátraarcot, annak viszont határozottan örültem, hogy a legutóbbi lemezen csatasorba állított énekesnő, Giorgia Colleluori kikerült a csapatból. Nem tagadom, megjelenése idején kifejezetten tetszett a vele készült Santa Muerte album, de így utólag már egyértelműen elhibázott döntésnek érzem a zenekar részéről a „csajmetál” vonal felé történő nyitást. Giorgia jó hanggal van megáldva, ez nem is kérdés, és nyilván látványnak sem volt utolsó a sok marcona vénember között, de szerintem egy Sinner kaliberű csapatnak semmi szüksége egy effajta vérfrissítésre. Szóval bye bye beautiful, kívánom neked, hogy sikerüljön egy kis fényt csempészned a „female fronted” zenekarok egyre inkább szürkülő világába.

Ahogy már utaltam rá, első hallásra egy kissé meglepett az új lemez kő egyenes heavy metalja. Na, nem mintha bármi bajom lenne a jóféle riffelős fémzenével, csakhogy az elmúlt bő tíz évben Sinner bátyánk kialakított egy egészen sajátos stílust, ami ezúttal feláldoztatott az irgalmat nem ismerő hegesztés oltárán. Bizony, az utóbbi két-három lemez csúcsra járatott Thin Lizzy hangulata sajnos ment a levesbe, amit igazán sajnálok, mert kivételes érzékkel sikerült vegyíteniük az ír legenda jellegzetes dallamvilágát a szögletes német metallal. A jó öreg Mat ráadásul olyan ügyesen imitálta Phil Lynott stílusát, hogy azzal simán lealázta a Black Star Riders enyhén izzadságszagú nosztalgiázását. Na, ennek most vége.

A szigorú hangvételre némileg magyarázatként szolgálhat, hogy hősünk nemrég átesett egy igen komolynak mondható betegségen. Nem néztem utána, hogy egész pontosan mi volt a baj, mert nem szokásom mások nyomorában turkálni, annyi azonban bizonyos, hogy a mesternek nyolc hónapon át kellett a kórház vendégszeretetét élveznie. És bizony az ilyen intézményekben nem túl gyakran jellemző a vidám, dalolászós Irish pub-hangulat. Amikor az ember élet és halál között lebeg, valahogy nehezére esik az önfeledt kocsmanóták dúdolása.

Hősünk azonban előnyt kovácsolt a történtekből, és egy méregerős lemezzel sikerült megünnepelnie a betegség felett aratott győzelmét. A dalokat a keménység ellenére is áthatja a pozitív energia, amiből bőven jutott a dalszövegekbe is. Sinner bácsi minden egyes sorából a halál markából visszatáncolt túlélők magabiztossága árad, és amikor azt énekli, hogy „I’m bulletproof”, én bizony csont nélkül el is hiszem neki. Azt mondjuk kár tagadni, hogy a kórság némileg nyomott hagyott a hangján. Soha nem volt egy kristálytisztán csicsergő pacsirta, ám ezúttal mintha a szokásosnál is rekedtesebb lenne az orgánuma, és a magasak is egy kissé fátyolosan törnek elő a torkából. Szerencsére a dallamérzéke érintetlen maradt, így a dalok szokás szerint tobzódnak a ragadós énektémákban és a fülbemászó refrénekben.

Nem lennék a csapat helyében, amikor a koncertek programját kell majd összeállítani, mert ezen a friss korongon minimum hét olyan gyilkos nóta található, amelyeket illene tartósan is műsoron tartani. De hát ugye a klasszikusoknak bérelt helyük van, így néhány új szerzemény óhatatlanul is a feledés homályába fog veszni. Pedig nagy kár lenne az olyan dalokért, mint a csapat ars poeticáját megéneklő We Came Here to Rock, vagy a lemez legerősebb refrénjét felvillantó Reach Out. Ha ez utóbbit ki merészelik hagyni a programból, személyesen fogok petíciót benyújtani a nóta megmentése érdekében! És persze hozzá fogom csatolni a címadó szerzeményt is, ami azért azokat a Thin Lizzy ízeket is felvillantja, amelyeket annyira hiányoltam. Ebből a tételből azért tisztán ki lehet hallani, hogy a főnököt ugyan megviselték a történtek, de ez korántsem jelenti azt, hogy az egykori csibészség végképp kiveszett volna belőle.

A lemez közepe táján a fiúk némileg lassítanak a tempón, a Refuse to Surrender döngölése és a The Last Generation kissé filozofikusabb hangulata gondoskodik a műsor változatosságáról. Ezután viszont újra power metalos vizekre evezünk: a The Man They Couldn’t Hang a féktelen száguldásával fektet két vállra, a The Rocker Rides Away zúzdáját pedig egészen biztosan a Primal Fear nótáknak fenntartott fiókból húzta elő a jó öreg Mat. Ellenben a My Scars bivaly módjára húzó riffjét nyugodtan eladhatná a Metallica számára, ha esetleg James Hetfieldék nem tudnák, hogyan álljanak neki az Enter Sandman második részének.

Mat Sinner az élő bizonyítéka annak, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Mit neki betegség vagy bármi egyéb nyavalya: amíg hangszert tud venni a kezébe, addig ő bizony itt lesz velünk, és gondoskodni fog arról, hogy egyetlen segg se maradjon szétrúgatlanul. Ráadásul vérbeli germán metaloshoz illő módon esze ágában sincs lazábbra venni a figurát, éppen ellenkezőleg, egyre keményebb anyagokkal támad a gyanútlan hallgatóságra. A Brotherhood-nak pedig simán ott a helye a csapat legjobb lemezei között. Ez azért elég szép teljesítmény egy negyvenéves zenekartól.

About Gabrielkiss 86 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*