Meglehet, a Shinedown a tengerentúlon egy jól bejáratott név, nálunk mégis szinte csak szökőévenként kerülnek szóba. Hazai státuszukat mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy az utóbbi évtizedben megjelent lemezeik egyike sem nyitott a hatodiknál rosszabb helyen a Billboard kétszázas listáján. Az európai pozíció javarészt a zenekar „érdeme”, hiszen a négyes egyértelműen az amerikai piacra koncentrál.
Gyorstalpaló gyanánt annyit mindenesetre érdemes tudni a floridai Jacksonville-ben alapított négyesről, hogy tekintélyes, két évtizednyi múlt áll a hátuk mögött, ez idő alatt pedig – tartva a bejáratott három-négyéves ciklust – hét nagylemezt készítettek. A Brent Smith énekes és Barry Kerch dobos által alapított négyes felállása Zach Myers gitáros és Eric Bass basszusgitáros 2008-as csatlakozása óta stabil. Ebben az összetételben pedig zsinórban már az ötödik Shinedown albumot szállították le a július elején megjelent Planet Zero képében.
A rövidre szabott biográfia ellenére a lényeggel, a stílus megjelölésével viszont még adós vagyok. Viszonyítási pontként feltehetően hiába hozom fel például a Starset, a Daughtry vagy akár a Three Days Grace nevét, ezek a zenekarok nálunk még inkább a radar alatt mozognak. Ha pedig a mértékadó szakmai fórumok kategorizálását összeollózva azzal jövök, hogy alternatív/nu/modern metal, hard/alternatív rock, post-grunge keverékkel van dolgunk, jogosan merülnek fel további kérdőjelek. Talán a legegyszerűbb, ha azt írom, hogy a Shinedown némi csavarral ugyan, de tipikus amerikai rock-metal keverékben utazik. Valami olyasmi muzsikáról van itt szó, mintha a Creed-et vagy a Skilletet összemixelnénk a Kornnal és a Stone Sourral, hozzáadva egy minimális, leginkább a Nickelbackre jellemző slágerességet.
A Planet Zero azért is szokatlan ebben a mezőnyben, mert az előző mondatban emlegetett kollégáikra nem jellemzőek a koncept lemezek. Az alapvetően rádióbarát műfaj képviselői ugyanis nem nyújtózkodnak ebbe az irányba. Brent Smithék hetedik nekifutásra most mégis ezzel próbálkoznak, de szerencsére nem vesznek el a művészkedésben, és egyúttal a terjengősség csapdáját is elkerülik. A húsz tétel első blikkre soknak tűnhet, de a játékidő épp hogy meghaladja a háromnegyed órát, szóval progresszív rockos előélet nélkül is bátran neki lehet ugrani a Planet Zerónak, ami nem más, mint egy görbe tükör a ma és a közeljövő Amerikájának.
A húsz track közül hét voltaképpen csak átvezető, a teljes értékű szerzemények pedig egytől egyig a műfajban egészséges terjedelmű, három-négy perc körüli dalok. Shinedownék tehát nem áldozták fel a dalokat a koncepció oltárán, éppen ellenkezőleg. A futurisztikus hangulat okán még egyszer fel kell, hogy dobjam a Starset nevét, aztán igyekszem kerülni a hasonlítgatásokat, a floridai négyes ugyanis határozottan áll a saját lábán.
A nyolcvanas évek közepének Van Halenjét (csak nem tudom kihagyni a párhuzamokat) idéző szintetizátoros 2184 intrójával pályára is állunk a Planet Zero irányába. A nyitó No Sleep Tonight ezzel szemben egy lendületes pop-punk nóta, ami kezdésként alaposan meg is lepett. A címadó már jellegzetes Shinedown, a verzék alatti, bólogatásra ingerlő, modern riffjeivel, gitárvijjogásaival, a húzós dobokkal és az együtt éneklős, kerek refrénnel. Egyértelműen koncertre íródott. A címadót követő Welcome-ot jómagam az előző dal intrójaként lőttem volna el, de Smithék nem a nyilvánvaló megoldást választották. A következő Dysfunctional You óóó-zós refrénjével meg tokkal-vonóval az amerikai rádióállomásoknak íródott, éppúgy, ahogy a fél-akusztikus A Symptom of Beign Human. Utóbbi legfeljebb a szövege miatt fogja megfeküdni a felületesebb hallgatók gyomrát.
A lemez első felének rádióbarát daltriójából nálam mindenesetre a grunge-os énekdallamokat is magában rejtő, szokatlanabb felépítésű Hope a befutó. A Dead Don’t Die kapcsán ugyanazt írhatnám, mint a címadó esetében, ez is tipikus „szolidan kemény” amerikai rockzene, annak minden jellegzetességével. A synthwave-es átvezető után érkező America Burning countrys kezdésével szintén nem a legkézenfekvőbb téma, de egy hirtelen váltással máris a Shinedown világában találjuk magunkat. A későbbi felhozatalból ki kell még emelnem a stoneres riffeket felvonultató, újfent refrénjében erős Clueless and Dramatic-et, a dance rockos gyökerű Sure Is Funt és a billentyűs, kórusokban gazdag Daylightot.
A Planet Zerón tehát végigvonul az utóbbi két-három évtized valamennyi, metal-közeli, populáris zenei irányzata, esetenként elkalandozva a popzene irányába is. A Shinedown ezzel a stílusokat bátran keverő lemezzel most arra a terepre lépett, mint annak idején a Green Day az American Idiottal. Billie Joe Armstrongéknak bejött a dolog, az amerikai eladási adatok alapján pedig a Planet Zero készítőinek sincs okuk az aggodalomra. Szorítok, hogy a nyitottabb fülek végre Európában is felfigyeljenek a bandára!
Nameless
Leave a Reply