Vannak olyan zenék, amelyek elsőre, de még másodikra sem nyűgöznek le, valamiért mégis hallgattatják magukat. Arra késztetnek, hogy jobban megismerjem őket, amiben annak az esélye is benne foglaltatik, hogy idővel esetleg jobban elköteleződöm irántuk. Az amerikai Savage Masterrel is ezt a korszakunkat éljük: hallgatom, hallgatom őket, és egyre ismerősebbé, otthonosabbá válnak számomra a zenéjük és a dalszövegeik által formált terek. Egy tényező miatt jó ideig nem tudtam közel engedni magamhoz a produkciót, ez pedig az énekesnő, Stacey Savage nyers hangja, amibe egyszerűen nem tudtam beleszeretni, mint ahogy ez legtöbb kolléganője esetében történni szokott. Ám aztán minden nekiüléssel egyre természetesebbé vált számomra a frontember orgánuma, amit olyan kolléganőiéhez tudnék hasonlítani, mint a fiatal Doro, Leather Leone (Chastain), időnként a néhai Jill Janus (Huntress), vagy a Girlschool pacsirtái, a sátáni tematika apropóján pedig előképként az egykori The Devil’s Blood-os Farida Lemouchi-t is meg kell említenem.
A Louisville-ből származó csapat a N.W.O.B.H.M. televényéből szárba szökkenő, old school heavy metalt játszik. Dalaikban okkult témákat dolgoznak fel, és imázsukat is ehhez igazítják: a hangszeresek a promó fotókon és a színpadon is kámzsát viselnek a fejükön, a frontember pedig gonosz nőiességét hangsúlyozza. Minden tekintet rá irányul, társai pedig – akárcsak a Ghost esetében – arctalanul teszik a dolgukat.
A két alapítót, Stacey-t és a korábban számos zenekart megjárt gitárost, Adam Nealt sok évvel ezelőtt a fémzene és a horror iránti rajongás hozta össze. 2013-ban indították el közös bandájukat, amelynek eddigi termése a mostanival együtt négy nagylemez és két EP. Társaik az idei albumon Larry Myers és Julian Fried gitárosok, valamint John Littlejohn dobos, Neal pedig ez alkalommal a négyhúros hangszert ragadta nyakon.
A retró érzést nemcsak a zene, hanem a körítés is erősítheti a hallgatóban. Ennek egyik eleme a kissé fantáziátlan, sejthetően alacsony költségvetésű, a ’80-as évek első felét időző borító (a booklet belső lapjairól az is kiderül, hogy milyen élő áldozatokat rejtenek a fehér leplek). A másik pedig a korabeli vinyleknél megszokott, 40 perc alatti játékidő. A sound kifejezetten tetszik: élő a dob, és a gitárok is olyan zsizsegve szólnak, ami miatt a ’80-as évek első felében, közepén ezt a műfajt megszerettem.
Vicces, hogy a Hunt at Night (és vele a lemez) olyan szintihangokkal kezdődik, mint egy 40-50 évvel ezelőtti diszkószám, utána azonban szerencsére rögtön ráállnak a középtempós döngölésre. Az Eyes Behind the Stars központi gitártémájával és lendületével játssza be magát a kedvenceim közé. A Rain of Tears azonban még ezen a nótán is túltesz: izgalmas zenei megoldásokkal kezd, az eső hangjaiba basszus brummog bele, a gitár óvatosan méri fel a terepet, a szinti távoli repülőrajként zúg a háttérben, amikor pedig a kalapáló alaptempóra váltanak, a brit Satan kiválósága tolakodik elő bennem párhuzamként. Az énekhang és a szöveg ritmizálása viszont egyértelműen Girlschool-hangulatot áraszt.
A The Hangman’s Tree refrénjét az elnyújtott (hosszan kiénekelt) sorok teszik emlékezetessé, a Queen Satan bólogatós tempóját a Stacy verzerészeinek dallamát átvevő, nyüszítő-éneklő gitárhang és az alvilág nőnemű fejedelmét dicsőítő sorok koronázzák meg. Mindkét szerzemény ott van a lemez húzónótái között.
A Vaster Empires az ének és a zene időnkénti megtorpanásaival együtt is egy speed-esen pörgő darab. Az albumot záró The Death of Time viszont egy baljóslatúan, doom-osan lopakodó nóta, amely ugyanúgy nehezedik ránk, mint maga az elkerülhetetlen Végzet. Neal-ék talán itt tudják a legjobban felszínre hozni a zenéjükben rejlő gonoszságot. A dal a második felére felgyorsul, ami kifejezetten jót tesz neki; a hallgató így nem alszik el a lassú, hipnotikus tempótól. Ami viszont feltűnik, hogy Stacey mintha egy üres szobában/teremben énekelne. A stúdióban valószínűleg így is történt, de ez a dalban is visszaköszön: nem veszik körül élő figurák és díszletek, magányosan áll a semmi közepén.
Amit korhű hangzása mellett nagyra értékelek ebben a múltba néző anyagban, hogy a ’80-as évek elején-közepén százával feltűnő, sokszor jellegtelen heavy metal csapatokkal ellentétben a Savage Master az első pillanattól az utolsóig élvezetes, karakteres muzsikát játszik, emlékezetes nótákkal, amelyeket magabiztos, kidolgozott hangszeres megoldásokkal tesznek időtállóvá.
Egyébként vigyázni kell ezekkel az ismertetők megírásához szükséges többszöri meghallgatásokkal, vagy éppen hogy minden zenét így kellene magunkévá tenni. Belénk ivódik, jó ismerősünkké válik a muzsika, s ezáltal sokkal jobban tetszik, mint annak, aki csupán belefülel, maximum egyszer végigpörgeti, és az alapján dönti el, hogy megveszi/megtartja-e az anyagot. Így valószínűleg jobb osztályzatot is adok rá, mint amilyet az utóbb említett, egyszeri hallgatók adnának.
Válasz írása