Perfect Symmetry, Mood

Ez alkalommal ismét két hazai albumot vettem elő a CD-kollekcióm hátsó traktusából, amelyek bár ugyanabban az esztendőben, ám meglehetősen más stílusban fogantak.

Perfect Symmetry: The Human Machine (2001)

Érdekes, hogy a hazai progresszív rock/metal új generációjának csapatai, amelyek szinte egy időben jelentették meg bemutatkozó nagylemezüket, milyen szépen „felosztották” egymás között az országot. A Stonehenge Veszprémből, az after@all Miskolcról/Kazincbarcikáról, a Da Capo Szentgotthárdról, a Perfect Symmetry pedig Pécsről indult, azaz egyáltalán nem mondható, hogy vízfejű, Budapest-központú lett volna a színtér.

Utóbbi csapat 1995-ben még szimplán Symmetry-ként bontott zászlót, nevüket 2001-ben, közvetlenül a debütalbum megjelenése előtt bővítették Perfect Symmetry-re, nyilván ezzel is tisztelegve egyik legnagyobb példaképük, a Fates Warning előtt.

Az alapító gitáros, Kusinka Tamás mellett hamarosan feltűnt a másik hathúr-nyűvő, Cselényi Ferenc is – ők a mai napig tagjai a zenekarnak, az első, stabilabb felállás pedig Rém László basszusgitáros és Rózsa Balázs dobos csatlakozásával alakult ki. Rém később távozott, 1998-ban pedig – Tanai Péter billentyűs, Szkróbó Szabolcs basszusgitáros és Friskó Péter énekes érkezésével – a csapat létszáma hat főre bővült, és azóta ez a létszám az alap. Erre az időszakra kristályosodott ki a banda zenei irányvonala is, amelyre a már említett FW mellett olyan nagy elődök voltak hatással, mint a Queensryche, a Psychotic Waltz vagy éppen a Dream Theater.

A 2001-es The Human Machine-t is a fenti formáció jegyzi, sőt az anyag zenei producerei is az együttes tagjai voltak, csupán a maszterizálást bízták egy profira, konkrétan Németh Lojzira.

Ahogy elindul az első szám, a Reaching High, hirtelen a Queensryche jut eszembe róla, de aztán ráállnak a Fates Warning által kitaposott ösvényre, és később már nem is nagyon térnek el attól, bár Friskó orgánuma végig megmarad Geoff Tate és Ray Alder hangja között félúton. A muzsika alapvetően könnyed, szárnyaló, időnkénti benehezülésekkel. Viszonylag sok az akusztikus gitáros, zongorás lazulás, úgyhogy az anyag alapvetően nem a durvább zenék rajongóinak igényeit elégíti ki. Szép és profi, amit hallunk, ám inkább rock, mint metal. A billentyűs instrumentum jelenléte szépen egészíti ki, dúsítja a gitárszólamokat, különböző hangokon történő megszólalásai pedig még izgalmasabbá, színesebbé teszik a lemezen hallott muzsikát. Kifejezetten tetszik, amikor a súlyosabb riffeket is szintihangok ölelik körbe (pl. You Are to Wait).

A női ének, ami 2017 óta már alap a csapatnál, ekkor még csupán egyetlen számban, a Turning of My Soulban jelenik meg, ahol Békefi Eszter duettezik a frontemberrel. A dalok hossza a hatperces átlagot közelíti, ami azt gondolom, éppen ideális olyan progresszív rock dalok esetében, amelyeknél a zenészek a kerek dalstruktúrát is szem előtt tartják, és hangszeres tudásuk bemutatására is lehetőséget kívánnak adni maguknak. Ami az egyes nóták tetszési indexét illeti, nálam egyértelműen a Tomorrows Out Yesterdays In „múltba nézése” az első számú favorit, mellette a Reaching High és a You Are to Wait fér még fel a képzeletbeli dobogóra (a New Deal pedig éppen csak lecsúszott róla).

A lemez megjelenését követő évben merészet húzott a zenekar: énekesnőt (Sudár Anita) igazoltak a csapat élére, és magyar nyelvű dalokat kezdtek írni. Következő albumuk, a 2009-es Szabad akarat azonban mégsem az említett hölggyel, hanem ismét Friskó Péter közreműködésével született meg. Mivel ekkor már nem követtem a banda pályafutását, bennem – a múltkor méltatott Stonehange-hez és after@all-hoz hasonlóan – egylemezes csapatként maradtak meg (én ezt az egyet ismerem tőlük), holott Tamásék ma is aktívak, termésük eddig három teljes hosszúságú korong és két EP. A 2001-es felállás három tagját ma is ott találjuk a fedélzeten (Kusinka és Cselényi mellett a bőgős Szkróbó Szabolcs is a PS alapembere), énekesük pedig már ötödik esztendeje Kálmán Kata. Igaz, vele még nem készült hangzóanyag, de talán egyszer annak is eljön az ideje…

A The Human Machine, ha nekem nem is jön be annyira, mint a Stonehenge debütje, igényes produkció és kellemes hallgatnivaló, szintén kiválóan demonstrálja a hazai metal színtérnek az új évezredre bekövetkező mind színvonalasabbá és sokszínűbbé válását.

Mood: The Fourth Ride of Doomanoids (2001)

Ezt az anyagot annak idején az 1996-os Burning Slow demóval (mint bónusz diszkkel) megspékelve, vagyis dupla CD-ként kaptam kézhez, és talán furcsának tűnhet, de inkább az utóbbit hallgattam többet. A …Doomanoids előkelő idegen maradt számomra, így „jobb később, mint soha” alapon most végre ezt az albumot is közel engedem magamhoz.

Ahogy a címe is sejteti, ez a csapat negyedik sorlemeze, amelyet Holdampf Gábor énekes, Hegyi Kolos és Füleki Sándor gitárosok, Megyesi Balázs basszusgitáros, valamint Koltay Tamás dobos jegyez. A zenekarnak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Magyarország felkerült a doom metal világtérképére. Jelentőségük, tehetségük megkérdőjelezhetetlen, ezzel együtt – a lassú muzsikák kedvelőjeként is – igyekeztem elfogulatlanul hallgatni ezt az anyagot.

Sokan mondják, hogy a Mood is a Black Sabbath iskola eminense; valóban, csakhogy Kolosék fő ihletőinek – ezen a lemezen – nem Tony Iommiékat, hanem a chicagói Trouble-t tartom. Modernebb és gyorsabb az anyag annál, mint amit a birminghami stílusalapítók 70-es években született lemezein megszokhattunk; a gitárhangzás és a riffek zakatolása is Bruce Franklinékat idézi. Gábor énekhangja azonban tisztán leválasztja a Mood-ot amerikai példaképéről. A magyar frontember orgánuma elsőre (értsd: hosszú kihagyás után) egy kicsit fura, magasai helyett szívesebben hallgatom a középső regiszterekben énekelt sorait, szerencsére utóbbiakból van több. Énekhang tekintetében keresem a párhuzamot más, külföldi doom csapatokkal, de nem igazán találok hasonlót, úgyhogy ha nem is a mezőny legerőteljesebb torka Gáboré, mindenképpen egyedi, amit produkál.

Az anyag fő vonzerejét számomra a két gitáros játéka, Sanyi és Kolos riffelése és szólói jelentik. A basszust eléggé eldugták, csak néha (például a címadó szám végén vagy a Down-osan induló Stepping Stone elején) bukkan a felszínre. Tamás a cinek és tamok mellett gyakran üti a kolompot is, ami a Black Sabbath-éval rokonítja a Mood muzsikáját, bár egy kicsivel kevesebb ebből a hangszerből talán „több” lenne. Kimagasló kedvencem nincs az albumról, mert a teljes anyag kellemes hallgatnivaló, ám ha mégis rá kellene bökni számokra, akkor a pattogós Round Dance Deal-re és a lemezt záró, hipnotikusan hömpölygő Spiral Tomb-ra esne a választásom. Azt is értékelem, hogy a kilencből mindössze egy nóta lépi át a hatperces játékidőt, vagyis ebből a szempontból is abszolút befogadható az anyag.

Az elmúlt két évtizedben méltatlanul mellőztem ezt a lemezt, a jövőben biztos, hogy gyakrabban meg fogom hallgatni (most, két nap alatt ez többször sikerült, mint eddig összesen).

A csapat még a lemez megjelenésének évében feloszlott, Hegyi Kolos, Koltay Tamás és Megyesi Balázs a Supernaturalt (később Stereochrist), Holdampf Gábor és Füleki Sándor pedig a Wall of Sleep nevű formációt hívta életre. Három évvel ezelőtt még összeálltak egy bécsi és egy budapesti koncertre, de úgy tűnik, ezzel végleg lezárták a Mood történetét. Pedig, azt gondolom, a zenekar ötödik nagylemezére is sokan kíváncsiak lennének…

About Coly 1198 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*