A ’94-es Burn My Eyes és a 2007-es The Blackening LP-k után immáron harmadjára sikerült engem „elcsábítania” zenéjével a Robb Flynn által vezetett és 2019-től már két új taggal, Waclaw Kieltykával és Matt Alstonnal kiegészült formációnak. A Machine Head – nálam legalábbis – finoman szólva nem tartozik az egyenletes zenei teljesítményt nyújtó csapatok közé. Véleményem szerint jó pár felejthető album sorakozik harmincéves pályafutásuk archívumában. Az idén viszont sikerült megint felturbózni a „Gépfej” legutóbbi két albumán nyújtott, egyre gyengülő teljesítményét. A mostani, sorban a tizedik lemeze akár még az idei metal album „verseny” győztese is lehet néhányunknál. ERŐS ANYAG!
A kitűnő hangzású korong legfőbb erénye, hogy ízlésesen ötvözi a zenei melódiákat és az énekdallamokat a thrash és groove metalos goromba témákkal. Ebből a szemszögből nézve még akár metalcore hatásokat is felfedezhetünk a számokban. Bár Robb Flynn a korábbi lemezeiken is mindig próbálta a lágyabb, tiszta énekhangját érvényesíteni, de csak mostanra sikerült néhány igazán maradandó, fülbemászó, akár még slágeresnek is nevezhető ének-, illetve kórustémát kitalálnia. A My Hands Are Empty és az Unhallowed talán a két legjobb példa erre. Néhány hallgatás után már dúdoltam is e dalok énekrészeit. Furcsa, hogy az Unhallowed, amikor klipen láttam, nem igazán érintett meg, de a lemez egészét immáron többször végighallgatva nálam az anyag egyik csúcspontjává avanzsált!
Hasonló volt a helyzet a Kill the Enemy lassú „csűrdöngölésével” és a Rotten igazi old school groove-os, „dzsadzsás” menetelésével.
Ének tekintetében nagyon ott van a lemezt nyitó, tíz perc hosszú „eposz”, a Slaughter the Martyr is, főleg a refrénje, valamint a No Gods, No Masters koncerteken valószínűleg majd jól működő, közönség-énekeltető, óóó-zós kórusa is. Egyébként utóbbinak nem csak a számcíme hozható párhuzamba az Arch Enemy-vel. Mi több, a két banda új anyagát összehasonlítva szerintem eléggé észrevehető a stílusbeli átfedés, leginkább a thrash zenei alapokba ágyazott dallamorientáltság tekintetében.
Régi sulis thrash rajongó énemnek a rendkívül intenzív Choke on the Ashes of Your Hate és a már előbb említett, lassabb Kill the Enemy tetszik talán a legjobban.
Ha negatívumot is kellene említenem az albummal kapcsolatban, akkor az egyik mindenképpen az, hogy az igazán húzó dalok a lemez első kétharmadában hallhatók, vagyis a végére egy kissé ellaposodik a produkció. A második negatívum pedig szorosan kötődik az elsőhöz, ugyanis a lemezen tizedikként szereplő Bloodshot szerintem teljesen felesleges, úgymond tölteléknóta, tele rég elhasznált riffekkel. Nálam ez inkább rontja, mintsem emeli az album színvonalát. Flynnék mentségéül szolgálhat, hogy ez az anyag, mint köztudott, szövegét tekintve egy koncept LP, így a történet szempontjából biztos erre a számra is szükség van. Érzésem szerint nem ártott volna egy kicsit még agyalni rajta.
Mindezek ellenére ez még így is egy roppant erős anyag, és igencsak kiugró zenei teljesítmény, elsősorban a banda történetében, de a teljes metal műfaj berkein belül is.
A színtér egyik legrapszodikusabb teljesítményt nyújtó zenész fenegyereke tehát ismét megrázta magát. Véleményem szerint ezzel a lemezzel Flynn mesternek sikerülhet visszacsábítania az együttes elpártolt rajongóit, és helyreállítania a Machine Head hírnevét. Remélhetőleg most jó ideig a csapattal kapcsolatos hírekben főleg a zene kerül majd előtérbe. és nem a bandán belüli újabb személyes konfliktusok. Jó szórakozást! UFF!
Leave a Reply