Hadd kezdjem egy keresztkérdéssel: ha nem ismernéd a Holy Dragons-t, és a szóban forgó lemezt sem hallgattad volna még (könnyen lehet, hogy így van), látva az album címét, milyen nemzetiségű csapatra és milyen stílusú zenére tippelnél? Én skandináv muzsikusokat sejtenék a háttérben, a zene pedig északi, súlyos, ugyanakkor sejtelmes, billentyűsökkel átitatott, magasztosan hömpölygő metal lehet, gondolnám.
Na, ehhez képest a Holy Dragons egy, a kilencvenes évek eleje óta létező kazah (!), erősen old school heavy/power formáció, amelynek női énekese van, így sokáig olyan érzésem volt, mintha véletlenül összekeverték volna két CD tokját és azok beltartalmát, és egy másik csapat korongja került volna bele, annyira nem „jörmungandros” az, amit hallok. Éppen ezért elkezdtem odafigyelni a szövegekre, és bakker, ezek tényleg azok, akiknek mondják magukat! 🙂 Viszont, bár fantasy- és mitológiai témákról énekelnek, semmi ilyen hangulata nincs az anyagnak. 🙂 Ezzel együtt nem rossz muzsika, ha más apropóból nem is, kuriózum gyanánt mindenképpen ajánlanám meghallgatásra. Csak aztán nehogy úgy járj, mint én, hogy nálad is ott ragad a lejátszóban a lemez. 😉
A zenekar 1992-ben alakult Kazahsztán egykori fővárosában, Almatiban. Öt évig Axcess néven futottak, 1997 óta hívják őket Holy Dragons-nak. A mostani a huszadik (!) nagylemezük, 2003-2009 között orosz nyelvű szövegeket írtak, és ez idő alatt született nyolc LP-jük is cirill betűs címet kapott. Saját bevallásuk szerint a ’80-as évekbeli, tradicionális német heavy metal – mindenekelőtt az Accept és a Helloween – volt rájuk a legnagyobb hatással, és az idők folyamán ehhez az alaphoz speed, power, illetve techno-thrash elemeket kevertek.
A jelenlegi felállásból két olyan zenész van, aki az együttes valamennyi albumán játszott. Egyikük a frontember, Chris „Thora Thorheim” Caine, akinek nem tudjuk az igazi nevét, és aki a legutóbbi időkig csak gitározott, maximum háttérvokálozott, és csupán az előző lemez, a 2019-es Unholy and Saints időszakában ragadta magához végleg a mikrofont. Azt megelőzően a csapatnak férfi énekesei voltak, de úgy tűnik, nem sikerült tartósan megtalálniuk a megfelelő személyt erre a posztra.
A másik alapember Jürgen Thunderson szólógitáros, billentyűs, aki szintén gondosan őrzi inkognitóját. Mindketten ’73-as születésűek, vagyis az „idősebb” generáció tagjai, míg társaik láthatólag jóval fiatalabbak náluk. Ivan Mancsenko basszusgitáros 2012 óta van velük, és összesen négy lemezen, valamint az együttes egyetlen EP-jén muzsikált. Anton „Repablo” Repalo dobos is régi harcostárs volt, 2007-2019 között nyolc albumon szerepelt. Őt váltotta Zabir Samsutgyinov, akinek a Jörmungandr az első közös munkája társaival.
A dalok sorát felvezető intró, a Vigridr hangulatos darab, tipikus koncertnyitó darab. A Shadows of the Past időnként punkos témáiról nem igazán a hóborította északi tájak jutnak eszembe, és az énekesnő hangjába sem szerelmesedtem bele: orgánuma egy agresszívebb, pályája elején járó Doro Pesch-t juttat eszembe. Tetszik viszont a lendület, a gitárok dominanciája és a basszus hangsúlyos jelenléte.
A The Toothless Wolf-nál kattan át bennem valami, és akkor már én is átveszem a dal pörgését, vibrálását. Ismét csak feltűnik az abszolút gitáralapú megközelítés (azon belül is a korai Helloween hatása), és bár ez a nóta sem a fülbemászó refrénjéről fog elhíresülni, zeneileg abszolút meggyőző darab.
És tessék, a következő dalban, a Somebody’s Life-ban végre egy emlékezetes énektémát is kapunk, majd egy újabb rövid, instrumentális hangulatfokozó következik (Heart of Midgard) – egyébként a leginkább még ezek az intermezzók legyezik felénk az északi fjordok és a Valhalla levegőjét. A következő slágerféle az ismét csak kontúros, dallamos refrénnel felvértezett Sinister Piper. A legtöbb számról elmondható, hogy átlagos hosszúságú, négy perc körüli, a rövid közjátékokkal szemben az ellenpontot pedig egy több mint tízperces „eposz”, az On My Watch képviseli. Utóbbiban remek témákat vonultatnak fel: a zongorás kezdést akár Nightwish is jegyezhetné, de a lemez egyetlen „oroszos” (szintis) motívuma is itt bukkan fel.
Az összképet időnként férfivokállal színesítik (Personages of a Damned Dream, Jörmungandr), a sebességet pedig gyakran pörgetik fel a magasabb tartományokba. Úgyhogy annak ellenére, hogy majdnem egy órán át hallgatjuk a germán mitológia kissé rendhagyó stílusban előadott történeteit, szórakoztatóan változatos az anyag, sem üresjáratnak (a lemezen), sem az unalomnak (magamon) nem észleltem a jeleit.
A kazah sárkányok azt írták magukról, hogy megragadtak a múltban, én azonban egyáltalán nem érzem pókhálósnak a produkciójukat. Nem az, amit a körítés alapján előzetesen vártam, de hozzám egyértelműen közelebb áll ez pörgősebb muzsika, mint a belassult, derékig hóban gázoló, végtelen fenyőerdők fölött szárnyaló, nordikus zenei világ. Most azt érzem, a HD diszkográfiájából számomra untig elég a Jörmungandr, ezt az albumot viszont bármikor szívesen hallgatom. Erős négyes.
Leave a Reply