Már egy ideje tervezgetem, hogy a Gamma Ray kapcsán is elkészítem a magam szubjektív albumrangsorát. Talán egyszer sort is kerítek rá, most viszont itt van ez a napra pontosan 25 éves anyag, a csapat ötödik nagylemeze, amelyről nyugodtan ki merem jelenteni, hogy dobogós pozícióban van a listán. Kai Hansenék 11 stúdióalbumából nálam egyértelműen a Heading for Tomorrow az első, érzelmi okokból a Land of the Free a második, de utóbbit nagyon szorongatja a bronzérmes Somewhere Out in Space, amely szinte (és szintén) kizárólag emlékezetes slágereket tartalmaz.
Mostanában azt vettem észre magamon, hogy az ilyen terjedelmesebb életművel rendelkező zenekarok esetében azt nézem, miben jelentett mérföldkövet az az album, amiről aktuálisan írok. A Somewhere… esetében két ilyen pontot is találtam. Az egyik, hogy itt csatlakozott a frontemberhez és az addig hathúros hangszeren játszó Dirk Schlächterhez Henjo Richter gitáros, esetenként billentyűs (aki korábban olyan, kevésbé jelentős csapatokban fordult meg, mint az Airless, a Charon és a Rampage), valamint Dan Zimmermann dobos (akinek szakmai önéletrajzában ezt megelőzően hasonlóan súlytalan zenekarok – a Wild Cat és a Lanzer – találhatók).
Mint tudható, Schlächter alapvetően basszusgitáros, a Heading for Tomorrow-n még ezen a hangszeren játszott vendégként, és ezt követően csupán három albumon gitározott, így nem esett nehezére visszaváltani eredeti munkaeszközére. Ez a négyes lett aztán a Gamma Ray legstabilabb és talán mondhatjuk, hogy legsikeresebb felállása, amely másfél évtizeden keresztül változatlan maradt.
A másik újdonság, hogy innentől két album erejéig a csapat a világűrbe – és a jövőbe – tette át a székhelyét. Dalaikban a sci-fi tematika vált uralkodóvá, sőt, azt is olvastam, hogy a Somewhere… egyenesen koncept album, amellyel Hansenék állítólag Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című kultikus alkotása előtt tisztelegnek. A zenekar honlapján ennek nem találtam nyomát, úgyhogy azt gondolom, a koncepciózusság ez esetben nem összefüggő történetet jelenthet, hanem az ilyen témájú dalok dominanciáját. Mondjuk, az egységes sztori elméletét támasztja alá, hogy az album 14 nótája közül három is rövid, egy perc körüli – szöveges vagy éppen instrumentális – közjáték (The Landing, Cosmic Chaos, Rising Star).
Kai ugye az előző lemezen, a Land of the Free-n vette át a távozó Ralf Scheeperstől a frontember szerepét. Ez a pozíció nem volt idegen tőle, hiszen a Helloween 1985-ös EP-jén és a Walls of Jericho-n is ő énekelt. S bár eredendően nem egy képzett torok, nekem a Gamma Ray sokkal jobban bejön az ő, mint Scheepers hangjával. (Sőt, a Helloween és Michael Kiske kapcsán is ugyanez a helyzet.) A Land of the Free-n végre a kirakós minden darabkája a helyére került; mintha Scheepers csupán egyfajta próbálkozás, kényszermegoldás lett volna, ám végül eljött az igazság pillanata: a Gamma Ray énekese Kai Hansen és kész! 🙂
A csapat a ’90-es években – power/speed kategóriában – nem véletlenül vált az egyik legnagyobb favoritommá: addigi kedvenceimet kezdtem önismétlőnek, kevésbé izgalmasnak érezni. A Helloween előbb rózsaszín buborékokkal játszadozott, majd tétova kaméleonként váltogatta színeit. A Blind Guardian fárasztó középföldei kirándulásra, illetve az operába invitált bennünket. A Rage belebonyolódott fejlődése hiányzó láncszemének kutatásába, majd elsötétülő elmével bolyongott az általa épített útvesztőben. A Gamma Ray viszont frissnek tűnt, tele energiával és ötletekkel, s ez a lendület minimum az új évezred elejéig kitartott…
Ami még tetszett, és ez mindenekelőtt Hansen ambiciózusságának köszönhető, hogy a színtér szereplői több szálon is kötődtek egymáshoz. A Blind Guardian-es Hansi Kürsh és ő kölcsönösen szerepeltek egymás zenekarának albumain. Kai ugye az Iron Savior-nek is alapító tagja, később az Avantasia első lemezein kapott saját karaktert, Dan Zimmermann pedig a Somewhere… lemez után egy évvel a Freedom Call-nak lett társalapítója.
Mindezek után pedig térjünk rá az ünnepelt méltatására! Micsoda lendülettel robban be a lemezt indító Beyond the Black Hole – így, ilyen ellenmondást nem tűrően kell kezdeni egy előadást! A basszus kezdettől ott bugyborékol a felszínen, az éneket rendre kórusok kísérik, a gitárok briliáns produkciója pedig valóságos olvadt fém-tűzijáték. A Helloween legszebb napjait idéző speed metalt kapunk a nyakunkba, számos váltással, aminek köszönhetően a produkció egy pillanatra sem válik kiszámíthatóvá.
Aki egy kicsit is ismeri az anyagot, abban a Men, Martians and Machines címet látva máris dübörög a nóta gyors középtempója, és dörmög Kai éneke a refrénben. Eddig ötpontos produkció. Számomra az első, árnyalatnyival halványabb szerzemény a harmadikként érkező No Stranger (Another Day in Life), amely eredetileg Michael Kiske szólóalbumára, az 1996-os Instant Clarity-re készült, ám az énekes végül lemondott róla, mondván, túl kemény nóta. Hansen ezt követően döntött úgy, hogy akkor a Gamma Ray-vel rögzíti a dalt.
A címadóban újabb zseniális speedelésnek lehetünk fültanúi, amiből időnként, elsősorban a refrénekre kifejezetten jólesik visszalassulni. Feltűnő, de a fentebb említett összefonódások fényében egyáltalán nem érzem zavarónak az egyik gitártéma nagyon is Blind Guardian-es pörgetését.
A The Guardians of Mankind is izgalmasan kétarcú alkotás: a verze komótosan araszol előre, a bridge és a verze viszont már ismét száguld, alatta géppuskaként ropognak Zimmermann taktusai. Itt újra felhívnám a figyelmet a két gitáros magabiztos, parádés játékára. Nagyra értékelem Hansenben, hogy ki mer lépni az alapritmusból: lassít, két kapkodós téma közé himnikus ívet húz, ezekkel az epizódokkal, kis színesekkel még izgalmasabbá téve az összképet.
A The Landing mintha egy daltöredék lenne: elkezd felépülni, majd félbeszakad, és a lemez egyik legnagyobb slágere, a Valley of the Kings virágzik ki belőle. A verze – változatlan keménység mellett is – egy kissé popos, és ennek a számnak a refrénjében érzékelhető először úgy igazán a billentyűs hangszer jelenléte. A dalt hallgatva örömet érzek, a boldogságtól szorul össze a gyomrom; a nóta szárnyalása számomra a metal dicsőségét hivatott hirdetni.
Hansen és aktuális csapata már korábban is bizonyította, hogy lírában is erős, ide viszont egyáltalán nem hiányzott számomra egy lassú, érzelmes nóta. Persze, a Pray is nagyszerű darab, de kijózanít, megtöri a vágta lendületét. Szerencsére Kaiék ezt követően már nem ismernek kegyelmet. Elsőként kedvenc nótám érkezik, a The Winged Horse, ami a maga hét percével az album leghosszabb szerzeménye, ám úgy száguld keresztül a hallójárataimon, hogy alig három-négypercesnek érzem. Alapzakatolását csiklandós gitár- és szintihangok színesítik, majd az egészre egy parádés refrén teszi fel a koronát.
A Cosmic Chaos tulajdonképpen egy rövid dobszóló, a pörgős Lost in the Future-be egy amerikai folknóta részletét csempészték. A Watcher in the Sky egy ős-Helloween-es riffel nyit; a dalt Hansen és Piet Sielck eredetileg az Iron Saviornak írta, és fel is került a csapat önmagáról elkeresztelt, 1997-es debüt albumára, amely a Somewhere… előtt szűk két hónappal látott napvilágot. Kai a témája miatt nyilván nagyon idevalónak gondolta, úgyhogy szerzőtársa jóváhagyásával itt is felhasználta.
A főműsort záró Shine On-ról a Heading for Tomorrow album címadójának sokszínűsége jut eszembe. Művészi darab, különösen figyelemreméltóak a váltásai, a végén hallható kórus pedig felemelő, nagyszabású lezárása a csaknem egyórás előadásnak.
A CD limitált változatára a Uriah Heep Return to Fantasy-jének átiratát tették fel, a 2002-es remaszteren pedig további két nóta is helyet kapott. Az egyik a Judas Priest Victim of Changes-ének feldolgozása, a másik pedig a Miracle, ami a Land of the Free album Man on a Mission című szerzeményének lassú változata.
Összefoglalva, nálam a No Stranger (Another Day in Life) és a Pray ront némileg az összképen, ezektől eltekintve (és igazából ezekkel együtt is) a Somewhere Out in Space hibátlan alkotás, a Gamma Ray-életmű egyik legfényesebben csillogó ékköve. Nem tudom megunni.
Egy nagyon jó lemez. A The Winged Horse mekkora nagy máig tartó kedvenc szám. És a Uriah Heeo feldolgozása a Return to Fantasy szintén hatalmas kedvencem. De maga az egész lemez zseniális. És nagyon jót tett Kainak, hogy eltávolodott a szokásos sablon Speed/Power Metal szövegektől és a sci-fi/űr témába ment át a számok többségében. Akkoriban ezzel még az úttörők közé tartozott.