Exodus: Force of Habit (1992)

Az Exodus volt, van és lesz, ehhez képest furcsa belegondolni, hogy a Bay Area-i thrash egyik zászlóvivője a ’90-es évek második felében és a kétezres évek legelején csak szórványosan volt jelen a színtéren. Többször is feloszlottak, hibernálták magukat – mondhatjuk, ahogy akarjuk, a lényeg, hogy 12 évig nem adtak ki új anyagot, ’93 novembere és ’97 márciusa, illetve ’98 novembere és 2001 augusztusa között pedig nem is koncerteztek. A vég kezdete az ebben a hónapban 30 éves Force of Habit album volt: új irányt próbáltak szabni a zenéjüknek, ami végül nem jött be, sejthetően a tagságot is megosztotta, és a lemezvásárlók sem díjazták a váltást.

Persze a széthullás nem ekkor kezdődött: a csapat egyik alapembere, Tom Hunting dobos már a Fabulous Disaster album megjelenését követően leszállt a körhintáról; a helyét John Tempesta vette át, aki az Impact Is Imminent-en és Force of Habit-en gyilkolta a cuccot, és akinek tulajdonképpen az Exodusban indult be a karrierje. Ezt megelőzően Charlie Benante (Anthrax) dobtechnikusaként került stúdió- és színpad-közelbe, az Exodus átmeneti áramszünete alatt és után viszont jobbnál jobb bandák (Testament, White Zombie, Prong, Helmet, The Dead Daisies stb.) tartottak igényt a szolgálataira.

A korai lemezek másik arca, Rob McKillop basszusgitáros az Impact… albummal búcsúzott az együttes közönségétől, a Force…-on az a Mike Butler pengette a vastag húrokat, akinek egyben a hattyúdala is volt ez a korong, és aki sem előtte, sem utána nem futott be komolyabb karriert. A H-Team, azaz a két gitáros, Gary Holt és Rick Hunolt szerencsére maradt, játékuk ezen az albumon is fület gyönyörködtető, és maradt a frontember, Zetro Souza is, akinek érzésem szerint főszerep jutott abban, hogy a Force of Habit-ből végül az lett, ami.

Vagy lehet, hogy nem is az a főszereplő, aki megírja és elénekli ezeket a rendkívül melodikus témákat, hanem az, aki kitalálja a koncepciót, mondván, az Impact… töménysége után rakjunk össze egy könnyed, slágeres lemezt, tőlünk szokatlan, merész dallamokkal, fogós, megjegyezhető refrénekkel? Az ötlet, úgy gondolom, nem az énekestől, hanem Holttól származhatott, a csapat pedig azt remélhette, hogy elkészíti a maga Black albumát, amivel a szélesebb közönséghez is eljuttatja a banda muzsikáját. (Megjegyzem, ahogy az Exodusnál, úgy a Metallicánál is egy rendkívül szikár, riffelős lemez – az …And Justice for All – előzte meg az ötödik albumot.)

A végeredmény azonban nagyon más lett: míg Hetfield-ék a legnépszerűbb anyagukat alkották meg ’91-ben, amivel a mainstream-be is sikerült beverekedniük magukat, a Force of Habit, hogy finoman fogalmazzak, messze nem keltett ilyen pozitív visszhangot. Ez a csapat „poplemeze”: alapvetően könnyen emészthető, még úgy is, hogy alapjáraton is több mint egy órás, a 2008-as remaster két bónusznótájával együtt pedig a 77 perces játékidőt is meghaladja.

Egyesek akár unalmasnak is tarthatják az anyagot, én viszont kifejezetten változatosnak érzem a két feldolgozásnótával – a fúvósokkal megbolondított, szűk háromperces Bitch-csel (eredetileg Rolling Stones-szerzemény) és az Elvis Costello-féle Pump It Up-pal –, egyik kedvenc Exodus-nótámmal, a remek refrénre kifutó Count Your Blessings-szel és a komplex, 11 perces „eposszal”, az Architect of Pain-nel. A zene jórészt riffelős, lassabb vagy gyorsabb középtempós, magasabb sebességfokozatba csak ritkán kapcsolnak (Fuel for the Fire, Count Your Blessings, When It Rains It Pours, Feeding Time at the Zoo), annál gyakoribbak viszont az egy dalon belüli látványos váltások.

Már a nyitó Thorn in My Side-ban tanítani való páros gitárjátéknak lehetünk fültanúi, ahogy a két H-betűs arc egyike az alapriffet tolja társa szólója alá, úgy, hogy a kettő szerves egységet alkot, egyszersmind jól el is különül egymástól. Ugyanezt tapasztalhatjuk a Me, Myself & I elején és még számos másik dalban is. Amik még feltűnőek, azok a kiabálós kórusok (Me, Myself & I, Bitch, Feeding Time at the Zoo, Telepathetic), amelyek vad kutyafalkaként veti magukat Souza énektémái nyomába.

A címadó elején a dob és a basszus támad elsőként a hallójáratainkra, plusz Zetro ebben a számban kezd először úgy igazán dallamosan énekelni. Már a Bitch-ben is eléggé elmennek egy nagyon nem metalos irányba, az azt követő Fuel for the Fire-ben is folytatódik ez a renegátkodás: a gitárjáték nagyon is rendben van, inkább az ének az, ami elidegeníti őket önmaguktól – pedig ez még csak nem is feldolgozásnóta. 😉

Aztán persze minden a helyére kerül, elsőként a jó kis döngölős, bólogatós, csodálatosan öblös gitárhangokat felvonultató One Foot in the Grave-vel, majd jön favoritom, a Count Your Blessings, amely sláger-volta ellenére sem egy rövid darab, hét és fél perc hosszú. Az itt hallható refrén egyértelműen az Exodus pályafutásának legjobbja, plusz ahogy Zetro éneke mögött sír a gitár, az valami gyönyörűség. És hát nem csak erről szól a nóta: már az első percben két remek ritmust kapunk a nyakunkba, a dal második felében pedig ismét igazi riff-tűzijáték fogad bennünket, a levezető, andalító gitármelódia pedig önmagában is csodálatos.

Az Architect of Pain viszonylagos monotóniáját a dal utolsó harmadában jóleső begyorsulás töri meg; a Good Day to Die-t, akárcsak három évvel korábban a Fabulous Disaster album Cajun Hell-jét, az amerikai Délre jellemző „slide”-gitárjáték indítja; a Feeding Time at the Zoo elején hallható hangjátékról pedig a Pleasures of the Flesh-t nyitó Deranged-ben hadováló, hajléktalan pszichopata jut eszembe. Itt egy igazi „ínyenc” telefonál be az Állatkert majomházába, és aziránt érdeklődik, hogy milyen állataik vannak. Amikor a gondozó felsorolja, megkérdezi, hogy ezek közül melyik a legzsengébb, legfiatalabb. „Úgy érti, melyikből válhat a legkezesebb háziállat?” Nos, nem egészen – válaszolja hősünk. – Levest szeretnék készíteni belőle.” Ezen kívül, a dal szólójában egy őrült-játékos gitárfutam érdemel még figyelmet.

Két mondat erejéig a lemez borítójára is kitérnék. Annak idején valószínűleg nem ez a rendhagyó műalkotás volt az, ami a thrash-rajongókat a korong megvásárlására sarkalta. Ráadásul ez az egyetlen album, amelynek frontján nem a klasszikus Exodus-logó virít. Holték ezzel is új fejezetet akartak nyitni a csapat történetében. Nem jött össze nekik, később vissza is kanyarodtak a jól ismert csapásra. Én azonban az Exodusnak ezt az arcát is szeretem, jobban, mint a Dukes-éra anyagait. Olyannyira, hogy a csapat albumait rangsoroló cikkemben (itt olvasható) a Force…-ot az egyébként kiváló Tempo of the Damned-et is megelőzve, egészen az ötödik helyig toltam előre.

A Force of Habit az Exodus első korszakának utolsó albuma. Ezután Zetro távozott a csapatból, ’93-ban egy rövid időre visszatért az előző énekes, Baloff, aztán maga Souza is, mígnem 2005-ben Rob Dukes ragadta magához a mikrofont, aki aztán kilenc éven keresztül és három stúdióalbumon volt a banda frontembere. A 2004-es visszatérő anyag, a Tempo of the Damned egyébként több szempontból is mérföldkő az együttes történetében. Először is egy remek anyag, másrészt ez volt Rick Hunolt utolsó munkája társaival, harmadrészt itt tért vissza (először) a zenekar kötelékébe az együttes meghatározó embere, a ritmusfelelős Tom Hunting.

Visszatérve a Force of Habit-re, igazi kakukktojás a banda életművében, ám akik eddig mellőzték, azoknak is érdemes elmélyedniük benne, mert gitárjáték tekintetében remek pillanatokkal ajándékozza meg a hallgatót, plusz a banda egy új oldaláról mutatkozik be rajongóinak.

About Coly 1251 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*