Még két éve sem hittem volna, hogy valaha is írok egy olyan zenekarról, mint a Dynazty, lévén a Rattle hasábjain eddig főként thrash és death bandákról „osztottam az észt”, de aztán rábukkantam a 2018-as Firesign-ra, és onnan nem volt visszaút. Szép lassan a szerkesztőség berkeibe is beette magát a banda, és a 2022-es, új opusznál már csak az volt a kérdés, hogy melyikünknek jut a megtiszteltetés, hogy ódákat zenghessünk a Final Adventről, mert már most előre bocsátom, hogy megérdemli. Nos, rám esett a választás, talán azért, mert ha jól emlékszem, még Colyt is én vezettem be a Dynazty rejtelmeibe (vagy nem, ebben a korban már minden összemosódik, talán pont fordítva volt), és én örömmel élek a lehetőséggel.
A megjelenés előtt több dal is napvilágot látott, és ezekből lehetett tudni, hogy jó az irány. Az új album is a már ismert és koncerteken is játszott Power of Will-lel indul. A dallamcunamitól és a méretes hajzuhatagoktól garantáltan az első taktusok után lecsúszik a női rajongók bugyija, az olyan veterán thrasherek pedig, mint én, egyszerűen csak megállapítják, hogy ez igen, a srácok nem tértek el a Firesign-nál bevált recepttől, és maradt bőven ötlet a tarsolyukban. Az Advent és a Natural Born Killer is egy-egy dallamorgia, és mindkét dal bizonyítja, hogy – némi képzavarral élve – a sok dallam között azért nem vész el a gyermek, a NBK refrénje pedig ismét hibátlan.
Aztán érkezik a Yours, ami egyáltalán nem ért váratlanul, hiszen létezhet-e svéd hajbanda komolyan vehető ballada nélkül. Nem, nyilván nem létezhet, és már a kezdő taktusok is libabőrt csalnak minden testrészemre, és bár kissé nyálas az egész, a végeredmény mégsem csap át puhapöcsségbe, a srácoknak sikerült a határvonalon belül maradniuk – épphogy, teszem hozzá. A Yours egyértelműen a hajmetal legszebb pillanatait idézi, az album egyik legerősebb dala.
A The White mind minőségben, mind megjegyezhetőségben egy kissé visszafogottabb, de az Instinct azonnal csattanós választ ad azoknak, akik azt hiszik, hogy máris kifulladt az album. Ez a szerzemény minőségét és hangzását illetően is simán elférne a Firesign-on. A Heart of Darkness és az Achilles Heel már kicsit problémásabb darabok, sajnos hiányzik belőlük az a sodró lendület, ami annyira jól áll a bandának, míg a Power of Now a címével egyfajta keretbe teszi az anyagot, viszont ezúttal nem jön a dallamtapadás, és a bandának kivételesen komolyan vehető refrént sem sikerült összehoznia.
Hogy mindez mire elég? Arra, hogy a Dynazty egyszer és mindenkorra felkapaszkodjon a dallamzivatarral operáló bandák második vonalába, annak is a legelső sorába. Még egy ilyen album, és meglesz az első vonal is, addig pedig térítjük tovább a szerkesztőség nem-Dynazty-rajongó részét is. Bár a maga tökéletességével és keménységével a Firesign marad továbbra is a kedvencem (már amennyiben a keménység szó értelmezhető ebben az univerzumban), a Final Advent egy nagyon erős, kiforrott anyag, rendkívül tehetséges zenészektől. Az pedig már megint csak a bugyijukat lesikítozó hölgyrajongóknak egy plusz, hogy a srácok – hajkoronáikkal és lendületükkel – még férfiszemmel nézve is nagyon jól mutatnak a színpadon, vagyis minden adott egy, az eddigieknél is nagyobb dobáshoz. Kezdésnek például nem a lejárt lemez Sabaton elő-előzenekaraként, hanem önálló headlinerként irány a nagyvilág összes színpada!
Leave a Reply