Újult erővel, old school hangzással!
2022 februárjában újra aktivizálta magát a 90-es évek egyik ugyan kevésbé ismert, de annál nagyobb hatású rap metal/hardcore csapata, a Downset, és legnagyobb meglepetésünkre a Nuclear Blast Recordshoz szerződtek, ami csak egy dolgot jelenthetett: új lemezt!
A banda Social Justice néven indult 1989-ben, Los Angelesből, hardcore punk bandaként, majd 1992-ben változtattak Downset-re. A zenekar ettől a ponttól kezdett különböző hip-hop, funk és metal elemeket fuzionálni a hardcore-ral, ami a 90-es elején még elég újszerűnek tűnt. 1994-ben kiadták első lemezüket, Downset címmel, és olyan zenekarokkal turnéztak, mint a Biohazard vagy a Dog Eat Dog és a Pantera. 1996-ban a banda kiadta második és egyben legsikeresebb lemezét, Do We Speak a Dead Language? címmel, és folyamatos szereplői lettek a rádióknak, valamint a Headbangers Ball műsorának. Emlékszem, amikor először hallottam Anger című nótájukat – azonnal betaláltak vele. Súlyos volt, mocskos és groove-osan gyilkos!
Habár későbbi lemezeik nem kaptak nagyobb elismerést, és nem jutottak tovább bizonyos undeground szinteknél, mégis sok zenekar számára jelentettek meghatározó inspirációt, főleg azoknak a rapcore és nu metal bandáknak, akik nemrég kezdtek előtűnni.
Amikor olvastam a hírt, hogy újraaktiválták magukat, és készül az új lemez, két kérdés jutott az eszembe:
1. Vajon hozni fogják azt a tipikus hardcore vagy ahogy én szoktam mondani, rapcore-szintet, mint anno ’94-ben vagy a kétezres évek elején?
2. Megmarad-e a rájuk jellemző hangzás és attitűd, ami miatt nagyon megkedveltem ezt az együttest, vagy készüljek fel egy picivel modernebb tónusú és hangzású lemezre?
Nos, a válasz mindkét kérdésre: igen!
Az eredeti felállásból már csak Rey Oropeza énekes és Rogelio Lozano gitáros maradtak meg, és a csapathoz Phillip Gonzales basszusgitáros és Bobby Blood dobos (ex-Merauder) csatlakozott.
A hatodik stúdiólemez a Maintain címet kapta, és már a borítójáról is a régisulis HC/rap metal jutott eszembe. Egyszóval nagy bizakodással és régi jó baseball satyimat hátrafordítva (nem mintha nem mindig így hordanám) kezdtem bele a lemez meghallgatásába, és élvezni az anyag 12 dalát.
A kezdőnóta a lemez címadója, és egy jól irányzott HC-s rifftémával indul. Meghallva Rey jellegzetes, rappelős szövegelését, egyből előjöttek bennem a nosztalgikus érzések. Semmi túlbonyolítás, semmi modernizált, letisztult masszív hardcore hangzás. Tipikus régisulis hardcore zene ez, kérem szépen! A dal közepén nagyon jól felépített, groove-központú témák lengik be a teret, jól hallható, csattogósabb a basszusgitár és teljesen organikusan szólal meg a dob, úgyhogy egy remek, 90-es évekbeli hardcore dal nyitja a lemezt.
A következő szám, a Blackest of Days is egy kitűnő hardcore tétel, és már a második hallgatásra jómagam is elkezdem kántálni a nyitószövegét: „I’m feelin’ it! You’re feelin it!” Ez egy olyan kinyilatkoztatásnak minősül a szememben, amitől újfent elkapott a rap metal-hardcore érzés, méghozzá jogosan. Ahogy némi dobfelvezetéssel elindul a dal (ahogy az a hardcore nagykönyvében meg vagyon írva), és mellé remekül párosul Ray rappelése, az számomra maga a Kánaán, emberek!
Viszont a harmadik szám… Édes istenem!… Na, az már rap metal nóta! A New Respect rendelkezik véleményem szerint az egyik legfogósabb riff-fel ezen a lemezen, és egyből táncra és ugrálásra készteti az embert. A vele jól párosuló rappeléstől és a nagyon groove-os dobolástól el is önti az agyamat az utcai agresszió, hogy odavizeljek az egyik rendőrkocsira! (he-he) Az ilyen jellegzetes dalstruktúrát nem lehet zeneiskolában megtanulni, ehhez kell az utcai érzés és egyfajta látásmód a való világról, arról, hogy mi folyik a hétköznapi emberek életében. Ezek a komponensek adják azt a fajta extra fűszerezést egy hardcore bandánál, ami jellegzetessé teszi ezt a műfajt.
A lemez következő tétele, a Won’t Forget ott folytatja, ahol a New Respect abbahagyta, ráadásnak a verzerészeknél, Phillip Gonzalesnek köszönhetően előkerülnek a funk elemek is, aztán egy remek sodró lendülettel belép Rogelio az igazán kemény riffelésével, és kő kövön nem marad! Itt érződik a legjobban, hogy a csapat remekül ötvözi a HC-t és a metalt hip-hop és funk elemekkel.
A lemez ötödik dala, a Wreck It egy remek basszus intróval (nálam tízpontos a basszusgitár-hangzás) indul, és amint belép a gitár, ismét jön a pogóparti és az ugrálás! Amin igazán meg vagyok lepődve, az Rey Oropeza hamisítatlan rap- és üvöltő stílusa, amiből azonnal tudod: ez bizony Downset, öcsém!!! És érdekes mód, mintha sokkal több szöveget rakott volna mindegyik dalba, mint például az előző két lemezen, de ez csupán az én meglátásom.
Miután véget ér a groove-orgia, a dal második felében kapunk egy remek hardcore punk menetelést, mellé egy igazán kaotikus szólóval, és utána egyből vissza a groove-ba.
A hatodik dalban egy picivel lazábbra veszik a hardcore-gyeplőt, és az On Lock (Only the Defest) lágyabb megindulásával elkalandoztatnak bennünket a Kertvárosi Gettóba. A basszusgitár, mint az előző dalnál is, remekül duruzsol, szabályosan libabőrős leszek a hangzásától. Aztán hirtelen ismét átcsapunk a remek középtempós, groove-központú hardcore-ba, és már bólogatunk is ezerrel. Bobby Blood dobtémái igazán precízek, egyszerűek, gyilkosak és hozzák a jó groove-os alapokat, de ha kell, akkor bizony ő is átvált erőteljes kalapálásba. Erre a dalra sem tudok semmi rosszat mondani… Zseniális!
A lemez hetedik tételében, a The Place to Be-ben (amelyhez egy igazán remek underground klip készült) a banda istentelenül kimutatja a foga fehérjét. Kíméletlen riffelés, erőteljes parancsokat osztó rapütemek és pontos groove-kalapálások: leginkább ez a dal adta meg számomra a régisulis Downset-érzést, némi One Blood fűszerezéssel megspékelve. Itt a szövegvilág is egy picivel szegényebb, mint a többi dalnál, de szerintem a Downsetnek ez esszenciális részét képzi. Meg különben is: minek annyi szöveg egy dalba??? (hehe)
Következőnek már indul is a Your Power, erőteljesen és kíméletlenül. Rey papa üvöltésein néha meg is lepődök és meg is ijedek egy picit, annyira a legváratlanabb pillanatokban jönnek. Rogelio gitártémái olyan szinten elkezdenek beleragadni az ember fejébe, hogy hónapokig nem tudja kiverni onnan, és tekintettel arra, hogy én is gitáros vagyok, néha ok nélkül elkezdem játszani Rogelio riffjeit, és sokszor káromkodom emiatt, hogy ezeket nem én találtam ki (hehehe).
Kilencedik dalnak következzék a Positive Mind, ahol intrónak Rey folyamatosan kántálja a „Positive energy – Positive mind” mondatokat, és valamilyen oknál fogva ez hipnotikusan kezd hatni. Ahogy beindul a dal, elönt a pozitív energia, ahogy hallgatom itthon vagy az utcán, és hidegen hagy, hogy milyen negatív környezet vesz körbe. És ahogy folyamatosan beleolvadok a dalba, egy erőteljes érzés kap el. A gitár- és dobtémák együttes érzete remek pozitív szeánszba taszított, ami rögtön véget is ért.
Tizedik dalnak jön a Hear Me Now, és itt már érezni lehet, hogy a lemez egyik legtempósabb nótáját kapom a képembe. A riffek, a dob, ahogy színez a cinekkel és a NONSTOP! lendület, ember… Ahogy a dal is mondja: So, you’re hear me now. (Szóval most már hallasz engem). Igen, Rey, hallak! Hallom az egész bandát, és konkrétan úgy érzem, hogy most fogtok eltemetni egy városi temető kriptájába! Körülbelül ez az érzés fogott el.
Tizenegyedik dal, és ezekben még mindig van erő!!! A Deeper nyitóriffje tényleg olyan mélyen hatol belém, mint egy vadászkés egy városi csetepatéban. Ez a középtempózás egy picit meggyorsítva szintén remek példája annak, hogy a hardcore műfajban pusztító erejű riffek születnek. Rey papa itt sem tart szünetet az ordítás és a rap váltogatásában, amivel szabályosan térdre visz engem.
A lemezen utolsóként elhangzó Ready for This újfent egy olyan riffet dob az arcomba, amire már tényleg nem tudok mit mondani… Mindegyik dalban van egy zseniális riff, ami ott ragadt a fejemben, úgyhogy elnézést, ha valamelyik téma, amit mostantól írok, egy kicsit Downset-es lesz (hehe). Habár a lemez utolsó dalánál mindig reméli az ember, hogy kap egy kis lazítást, ki kell, hogy ábrándítsak pár (sok) embert: ez hardcore, ez a Downset, ráadásul szerintem az egyik legegyütténeklősebb dalt kaptuk így meg zárásként, amit kötelezőnek gondolok betenni a koncert setlistjébe.
A lemez 36 perc 32 másodpercével a Downset bebizonyította nekem, hogy hardcore-rap metal stílusban verhetetlenek. És remélem, hogy nem csak nekem okoztak kellemes meglepetést, mert nekem ez határozottan az volt!!! Zenghetnék itt litániákat róla, de inkább csak annyit mondok: hallgassátok, és érezzétek át az utca hangjait!
Leave a Reply