Deathspell Omega: The Long Defeat (2022)

A Deathspell Omega a komolyan gondolt sátánizmus és az új utakat kereső black metal sötéten ragyogó metszéspontja – és erre a mindenki számára nyilvánvaló dologra most kellett rájönnöm, legújabb lemezük, a The Long Defeat kapcsán. Terjedelmes munkásságuk jó része látómezőm vakfoltjára esett/esik, és bár utóbbi albumaikba azért belehallgattam (és jól meg is jegyeztem magamnak a nevüket), az igazi áttörés csak most történt meg, amikor elindítottam friss anyaguk nyitódalát, az Enantiodromiát, ami aztán maga után rántotta a többi szerzeményt is, és úgy pörgött le a lemez háromnegyed órája, hogy a zenekarral szembeni korábbi kételyem és távolságtartásom egyszeriben semmivé foszlott.

Ahogy e cikk apropóján utánanéztem a dolgaiknak, kiderült, hogy a csapat is szinte semmivé foszlik, ha közelebbről meg akarjuk ismerni. Tagadásban élnek. Történetük és működésük nehezen megoldható rejtély, amit ők szőttek maguk köré, és aminek csak ők ismerik a titkait. Számottevő információt alig lehet találni róluk. A zenekar alapításának körülményei tisztázatlanok. Elméletileg a feloszlott Hirilon két tagja, Hasjarl és Shaxul hívta életre 1998-ban, Poitiers-ben, hozzájuk csatlakozott Khaos, létrehozva ezzel a Deathspell Omega első teljes felállását. Pár évre rá az addig énekesi pozícióban lévő Shaxul eltávolodott a brigád egyre ortodoxabbá váló ördögimádatától, és helyét egy finn arc, Mikko Aspa vette át. Nagyjából ez idő tájt a logójuk is megváltozott, tudatosan jelezve, hogy az énekesváltással új korszakba lépett a Végső Halálvarázs munkássága.

Létezésük során mindössze két interjút adtak, azokat is a kiadón keresztül, egy harmadik “személy” közbeiktatásával. Hivatalos honlapjuk nincs, a közösségi felületeken nem aktívak, lemezeiken nem tüntetnek fel krediteket. Megvetik a zeneipar működésének minden “hordalékát”, így például zenekari fotók is csak elvétve bukkannak fel róluk, de hátat fordítanak a Dimmu Borgir- és a Cradle of Filth-féle túljátszott színpadiasságnak is. Számukra a sátánizmus tisztán metafizikai kérdés, amiben nincs helye a túltolt külsőségeknek. Ha itt-ott fel is tűnnek velük kapcsolatos pólók és csecsebecsék, az szinte biztosan a szándékuk ellenére, a tudtuk nélkül történik. A maguk részéről még a CD-formátumot sem erőltetnék, szerintük az általuk játszott műfaj hiteles hanghordozói kizárólag a bakelit és a kazetta – a mai napig ezekhez igazítják kiadványaik hosszát. Első lemezüket 200 példányban adták ki, abból kiindulva, hogy kábé ennyi ember van a világon, akit érdekel, amit csinálnak. Eddig egyetlen koncertjük sem volt, és a jövőben sem szándékoznak színpadra lépni – magyarán szólva nagy ívben tesznek mindenre, ami elvonja a figyelmet magáról a zenéről, és a mögötte felsejlő ideológiáról.

Hiába, hogy szinte nincsenek is, könnyű beléjük kötni. A zenekart ért támadások fő “felülete” Mikko Aspa személye, aki a tagok közül talán a legismertebb fazon az underground világában, de egyben a legmegosztóbb is. Fél tucat zenei formációt futtat párhuzamosan (egy részükben egyetlen tagként tölti be a “mindenes” szerepét), amelyek között ott van például a másik fő (egyszemélyes) bandájának is mondható Clandestine Blaze, amiben antiszemita nézeteit hangoztatja. Emellett lemezkiadót működtet, de más utakon tabudöntögető pornómagazinokat és videókat is megjelentet, és hogy végképp megutáltassa magát minden jó ízlésű emberrel – azon túl, hogy sátánista –, néhány neonáci zenekar munkásságában is aktív szerepet vállal.

Nem tűnik túlzásnak Aspát halmozottan problémás esetként számon tartani, de a DsO zenéjének mindehhez – a sátánizmustól eltekintve – semmi köze. Az énekesnek ezek a biztosítékot kicsapó aspektusai itt nem játszanak szerepet, csupán a villás farkú patással megszemélyesített, tiltott igazságokba vetett hitének ad hangot – persze nemcsak ő, hanem társai is, akik tulajdonképpen már érkezése előtt megkezdték a pokolba vezető utak feltérképezését, és az új nyomvonalak kijelölését.

Feketére festett falú próbatermükben komplex filozófiai konstrukciót építettek maguk köré, amiről az egyik interjúban hosszasan (és kissé fárasztóan) elmélkednek, és amit most meg sem próbálok itt felidézni, mert emelt szintű doktori disszertációban jutnánk csak a végére – ez viszont pont nem az a fórum, ami ezt elbírná (én pedig nem vagyok az, aki ebbe belevágna). Nietzsche, Bataille, De Sade és Spinoza vállán állva alakították ki zenéjük eszmei vázszerkezetét (ami valószínűleg vallástörténeti mestermű, és amiről a portlandi L’Acéphale jut eszembe, akik szintén hasonló úton járnak). A nagy okosságaikba nem látok bele, nekem ezekből elég a sajátom: a világban bizonyítottan működik az entrópia jelensége, és ez az egész kóceráj mindenestül le fog romlani, el fog tűnni. A végső “ige” tehát nem hangozhat el mástól, mint a teremtésben ellenérdekelt, végtelenül negatív entitástól – akinek jelen esetben akár Sátán is lehet a neve –; nála van a rakéták indító kódja, ő fogja lekapcsolni a villanyt. Az utolsó aktust pedig hívhatjuk úgy is: Deathspell Omega.

Elkötelezettségüket tekintve bátran lehetne őket a “true” jelzővel illetni, zenéjük viszont messze túllépi kategóriájának kereteit. A Darkthrone-nal rokon indulás után hamar megtalálták egyedi hangjukat, megjelent zenéjükben az a sajátos íz, ami csak őket jellemzi, és amivel kiradírozzák és átrajzolják a műfaj kontúrjait. Az új lemez is csak annyiban black metal, hogy kisebb-nagyobb mértékben áthatják a nagy alapítók munkásságából ismerős hangulatok és megoldások, de ezek egy olyan szövet gyűrődései között válnak másodlagossá, amely egy hatalmas alakra terített fekete köpenyként, zajosan csattog a szélben, felriasztva maga körül a megszokás szürke csöndjét.

Komoly múlttal és tisztes diszkográfiával rendelkeznek (van benne egy trilógia is), vagyis lenne mihez mérni legújabb művüket, engem azonban jobban lekötött egyedi “szépsége”, mint a kontextus, amiben látnom kellene a helyét. Korábbi anyagaikhoz képest számomra most kitisztultabb a kép. Mintha letörölték volna a képről a kormot – egyből vágható, hogy mi van.

Ha nem az Enantiodromia győzött volna meg a The Long Defeat kvalitásairól, ott lett volna erre a második tétel, az Eadem, sed aliter, ami hasonló húrokat penget, mint elődje, egy fokkal több áthallással a Fekete Fémből, és pár kellemes váltással, okos kártyakeveréssel. Sokoldalú tud lenni a címadó is: ez hagyománytisztelőbb kezdés után ugrik egyet, és szinte epikus befejezést kap, ahogy a Sie sind gerichtet! sem ragad bele önmagába. Az itt is tetten érhető kalandvágy nem lépi át az eszmék szabta esztétikai korlátokat, és az album útkereső jellege ellenére sem válik elkapkodott ötletelések áldozatává – marad a hús a csonton –, még az albumzáró Our Life Is Your Death esetében is, pedig ez gyakorlatilag egy sláger a DsO-tól.

A basszusgitárt nem csak hallani, érezni is lehet. Ott morog a gyomrom mélyén, ahol általában a két lábdob püfölő ritmusa tölti ki a teret. A gitárhangzás némileg koszos, de ahogy elhalad mellettünk, a benne feloldódó témák tüskéi felsebzik a bőrt, így az album végére jelentős vérveszteséggel kell számolni. Mikko Aspa hangja olyan elszántsággal bömböl, mint az aréna porondjára terelt mártírok között utat vágó oroszláné. Vörös cseppekkel fröcskölik tele a homokot a torkából előtörő szavak. Az album egyik vonzereje éppen ez az ösztönösen súlyos, marcangoló vokalizálás, ami mögött mégis ott van egy barbár egyszerűségű átgondoltság, valami bal kézzel papírra vetett koncepció.

Konok, nehéz album ez. Nem ismeri a kompromisszumot. Ha állat lenne, biztosan nem tartanám lakásban – azon viszont csodálkoznék, ha az év végi Top 10-ből is kiszorulna.

A szerző: Bársony Péter 91 Articles
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*