A címben szereplő első csapattól mind ez idáig egyetlen nótát ismertem, így kíváncsi voltam, milyen maga a nagylemez, amelyen ez a dal is helyet kapott. Dickinson „grunge” albumát, a Skunkworks-öt annak idején hallgattam, de annyira nem jött be, hogy mindössze két számot tartottam meg belőle. Most ezt a lemezt is igyekszem rehabilitálni.
Dead On: Dead On (1989)
A Megadeth több mint három évtizeddel ezelőtt dolgozta fel Alice Cooper híres dalát, a No More Mr. Nice Guy-t, amely aztán egy, a Dead On-nal közös kislemezen látott napvilágot. Ekkor hallottam először és utoljára erről a New York-i power/thrash csapatról, amely, mint most megtudtam, nem volt túl hosszú életű: 1986-1991 között léteztek, és ez idő alatt egy-egy nagylemezt és EP-t sikerült kierőlködniük magukból. A zenekar nevét viselő debütön az azóta elhunyt Mike Raptis énekel, Tony Frazzitta és Michael Caronia gitározik, John Lindner játszik basszusgitáron és Mike „Drunk” Caputo dobol. A Dead On nem tűnik többnek szimpla hobbizenekarnál, hiszen a feloszlást követően hárman azonnal hátat fordítottak a színtérnek, Caronia és Caputo az ugyancsak néhány évig működő Planet Hate-ben folytatta, ám az évtized közepén ők is eltűntek a térképről.
A thrash első és második hullámának oldalvizén tucatjával jelentek meg a Dead On-hoz hasonló zenekarok, amelyek ugyan érezték a zsánert, ám nem voltak elég „magabiztosak”, nem tudtak igazán emlékezetes nótákat írni. A New York-i srácok lemezén is minden ott van a helyén: Raptis orgánuma sok helyen Mark Oseguedáéra emlékeztet, a hangszeresek is ügyesek, a basszus jólesően duruzsol a fülembe, gyakran harsannak fel csordavokálok, a zene lendülete mégsem söpör el, gonoszsága nem nyom agyon, humora nem késztet mosolyra. A szűk 49 perces előadásból sokadik hallgatásra is csak nehezen tudok dalokat kiemelni.
A nyitó Salem Girls-t és a Beat a Dead Horse-ot is a kiabálás refrén menti meg a teljes feledéstől, utóbbiban mondjuk a riffelés sem rossz. A The Matador’s Nightmare főtémájában halvány latinos motívumok sejlenek fel. A Full Moon refrénjében az ének és a kórus válaszolgat egymásnak; itt van a legerősebb Mordred-utánérzésem, az Escape géppuskás ritmusozása hallatán pedig a Megadeth neve jelenik meg előttem.
A Merry Ship kifejezetten ígéretesen kezdődik, és ugyanilyen jól is folytatódik, talán ez a lemez leginkább kigondolt, legkomplexebb szerzeménye. Sok zene, kevés szöveg – többször is olyan érzésem volt, mintha egy instrumentális nótát hallgatnék. A Different Breed jól zakatol, azonban az ének nem elég dallamos ahhoz, hogy slágernóta legyen belőle. Viszont Edvard Grieg In the Hall of the Mountain Kingjének főmotívuma is helyet kapott benne, ami a felismerés halvány mosolyát varázsolja a hallgató arcára.
Időnként egy vérszegényebb The Accüsed vagy a pályája zenitjén már jócskán túl járó Mind Funk, esetleg Mordred jut eszembe róluk. Tipikusan olyan anyag, amit jóra kell és bizonyos fokig jóra lehet hallgatni. Nekem azért sikerült, mert írok róla, egyébként nem biztos, hogy lett volna hozzá türelmem. Ha ma kellene értékelnem, maximum négy pontot adnék rá.
Bruce Dickinson: Skunkworks (1996)
Dickinson 1993-ban kilépett az Iron Maiden-ből, hogy felpörgesse szólókarrierjét. Addigra már napvilágot látott első saját anyaga, a ’90-es Tattooed Millionaire. Hat évvel később tért vissza anyazenekara kebelére, ez idő alatt négy nagylemeze jelent meg, majd 2005-ben még egy, a Tyranny of Souls, amikor már jó ideje újra a Vasszűz frontembere volt. Az egészben a legszebb, hogy első három szólóalbumának mindegyikét teljesen más csapattal készítette. Olyanok is lettek: különbözőek. A Tattoed… még inkább rock, mint metal, a Balls to Picasso egy érett anyag, valóságos slágerparádé, a Skunkworks pedig egy kifejezetten kísérleti darab.
Azt mondják, ez Dickinson leginkább grunge-hatású albuma (évjáratából adódóan akár a Balls to Picasso is lehetne az). Érdekes egyébként, hogy még ő, a heavy metal egyik emblematikus arca is „megingott”, el tudott csábulni – ahogy ugyanebben az időszakban Rob Halford is elcsábult a Fight-tal és a 2wo-val. De hát ez volt a ’90-es évek, az útkeresések, a bátor kísérletezések időszaka. Én a magam részéről, minél többször hallgatom, annál inkább úgy gondolom, hogy a Skunkworks nem grunge album, sokkal inkább egy modern hangzású, stílushatárokat figyelmen kívül hagyó, a saját korát megelőző anyag. Gyorsabb, életigenlőbb annál, semmint hogy a Seattle-epicentrumú világfájdalom megtestesítője legyen, meg aztán ezzel az előélettel és énekstílussal nehéz is lenne belehelyezkedni egy ilyen szerepbe – itt is végig kilóg a lóláb. Szerintem Bruce és társai nem grunge-ban gondolkodtak, csupán kötöttségek nélkül szerettek volna alkotni.
Dickinson zenésztársai ezen a lemezen Alex Dickson gitáros, Chris Dale basszusgitáros és Alex Elena dobos voltak. A 13 dal közül mindössze három lépi át a négyperces játékidőt, időnként mégis olyan érzésem van, hogy a maga szűk 48 percével is egy kicsit hosszú a lemez. Ebben az időszakban még egy dalt (Falling) írtak és demóztak fel, ez azonban végül lemaradt az albumról.
A két nóta, amit annak idején nem kukáztam az anyagból, a Space Race és a Solar Confinement volt. Előbbi – viszonylagos súlyossága ellenére is – egy napsugarakkal átitatott, rádióbarát szerzemény: lefojtott gitárral indul, klasszikus, átlátható struktúrájában a szólónak is minimális helyet hagynak. A vége felé tényleg van benne egy kis Alice in Chains-es diszharmónia, ám ez inkább díszítés, mint alaphangulat. A Solar Confinement-ben Bruce úgy énekel, ahogy azt a Maidenben megszokhattuk tőle. Ez, bár dallamos, de kifejezetten rockos nóta; az alapritmusa meglehetősen egyszerű és végig ugyanaz, viszont három remek énektémával is megajándékoz bennünket: a verze, a refrén is a bridge is emlékezetes. Nem véletlen, hogy korábban ezek tetszettek a legjobban, az anyagban mélyebben elmerülve ma is ezek a kedvenc szerzeményeim az albumról.
Nehezen tudom megfogalmazni, mitől szól máshogy, mondjuk, a Back from the Edge, mint az Iron Maiden vagy a Balls to Picasso album nótái, de máshogy szól: egy kissé alternatívosan, mainstream-esen, ami nyilván elsősorban a hangszerelésnek tudható be. Ez a dal egy kicsit már távolabb áll tőlem, a szóló alatt viszont kifejezetten szimpatikus, egyedi a gitár hangzása.
Elsőként az Inertiát hallgatva gondoltam bele, vajon a Maiden bármikor is kiadna-e egy ilyen nótát, ami nem rossz, csak nagyon más, mint amit tőlük megszokhattunk. Az évtizedek során Harrisék is változtak, de soha nem kanyarodtak ebbe az irányba. A Dreamstate andalgó, táncos ritmusa, elvarázsolt hangzása újra arra emlékeztet, hogy „ez nem az az zenekar”, hogy egy másik világban járok, ahol az illendőség határain belül bármi megengedett. Az I Will Not Accept the Truth lassabb részei ismét csak a művészi merengésnek engednek terepet, és erről a számról is inkább az AIC, mint a mások által a Skunkworks kapcsán emlegetett Soundgarden jut – halványan – eszembe. Itt is kiemelném Alex Dickson játékát, aki különleges hangzásokkal hívja fel magára a figyelmet.
A kazettaváltozaton a B oldalt nyitó Inside the Machine-t megint megnyomják egy kicsit, de a dallamai így is inkább a Bon Jovi, mint a Vasszűz világát idézik. A Meltdown is a keményebb, klasszikusabb heavy metalos vonalat képviseli, de ebből is kiérezhető az a jellegzetes, lüktető ritmus, ami a lemezen még jó néhány másik dalnak is sajátja.
Az alig több mint kétperces Headswitch az anyag leggyorsabb szerzeménye, és az az igazság, hogy sehová – sem az Iron Maiden, sem Dickinson addigi szóló-életművébe – nem illeszthető be. Csaknem ilyen lendületes darab az Innerspace is, úgyhogy a végére tisztességesen összekapja magát a négyes; igaz, hogy csupán egy gitár segítségével, de a grunge oldaláról a klasszikus heavy metal térfelére tolják át a mérleg nyelvét. Az albumot záró Strange Death in Paradise-zal azonban megint elcsábulnak: a nóta elején a harmadik Alice in Chains album borongósságát idézik meg, a refrén dallamíve azonban már egy pillanatnyi kétséget sem hagy az előadó „származása” felől. 🙂
A 2005-ös, dupla CD-s újrakiadásra – bónuszként – további hét nóta és az 1996-os Skunkworks Live EP négy dala is felkerült. Ezek közül két számot hallottam, az R101-et és a Re-Entry-t, amelyek alapvetően akusztikus szerzemények, a Led Zeppelin, illetve Jimmy Page szólócuccaira emlékeztetnek.
Dickinson úgy tervezte, a Skunkworks az ugyanilyen nevű zenekar bemutatkozó albuma lesz, a kiadó azonban kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen, ők mindenképpen a frontember jól csengő neve alatt akarták kihozni az anyagot. Így is történt, Bruce pedig kellően frusztrált lett emiatt: „Na, akkor kellett volna grunge karriert csinálnom – nyilatkozta utóbb –, hiszen dühös voltam, elégedetlen és szegény.”
A ’97-es Accident of Birth-re aztán az énekes újra a Balls to Picasso legénységét szerződtette, élükön a gitáros, zenei producer Roy Z-vel, illetve a régi Maiden-es zenésztárs Adrian Smith-szel, és a szerelvény onnantól végleg sínre került. Az énekes három remek heavy metal anyagot tett le az asztalra, és szólókarrierjét – papíron – 2005-öt követően sem zárta le: ahogy mindig is voltak külön projektjei, egyszer akár még Roy Z-vel is leülhet újabb dalokat írni…
A Skunkworks „félrehangolt” muzsikája még a magamfajta, grunge-ra nyitott metalrajongók számára is nehezebben szerethető, mint a Vasszűz lemezei vagy Bruce mester ezt megelőző és ezt követő munkái, de így is abszolút hallgatható anyag. Jó kaland, izgalmas kirándulás egy kísérletező kedvében lévő géniusz társaságában.
Leave a Reply